Az élet kenyere

Igehirdetés Jn 6, 28-40 alapján
Elhangzott Pilisen, 2011. április 3-án

Amikor Jézus megvendégelte az 5000 embert, éjszaka pedig járt a tengeren, másnap odament hozzá a megvendégelt sokaság és faggatták Jézust:

28Ekkor megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgokat cselekedjünk?” 29Jézus ezt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” 30Erre megkérdezték: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 31Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 32Jézus pedig így válaszolt nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak.” 34Erre ezt mondták neki: „Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
35Jézus azt mondta nekik: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. 36De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. 37Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; 38mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. 39Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. 40Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.”

Jézus azt mondja: „én vagyok az élet kenyere”. Afrika egyes országaiban lehet, hogy azt mondta volna: én vagyok az a banán, aki az életre táplál. Mert ott a banán a legfontosabb élelmiszer. De Palesztinában és itt Európában is a kenyér a legalapvetőbb táplálékunk, alapélelmiszer, amit mindennap eszünk. Ezért mondta Jézus: „én vagyok az élet kenyere”.

Ha Jézus valóban az élet kenyere, akkor az azt jelenti, hogy minden nap szükségünk van Őrá. Olyan alapvető kellene, hogy legyen a Vele való találkozás naponként, mint hogy minden nap eszünk kenyeret. De vajon valóban szükségünk van Jézusra? Valóban olyan nélkülözhetetlen alapszükséglet a számunkra a Vele való kapcsolat? És valóban ad nekünk valamit Jézus, ami elengedhetetlen az életünkben?

2000 évvel ezelőtt Jézus eljött a földre, csodákat tett és tanította az embereket. Észrevették rajta, hogy ő más, nem egy átlagos ember, sokan hitten is abban, hogy Ő az Istentől jött, de hányan voltak olyanok, akik hiába találkoztak Vele! Mint az 5000 ember, akinek Jézus kenyeret és halat adott! Másnap már kételkedtek benne, még többet vártak Tőle, aztán meg otthagyták! Ha ezek az emberek, akik személyesen találkoztak Jézussal és megtapasztalták a csodáit, nem hittek Benne, akkor mit várjunk magunktól mi, akik 2000 évvel később élünk és csak halljuk ezeket a történeteket?

A mindennapjainkban annyira úgy tűnik, hogy a hitünk nélkülözhető. Felkelünk hétfőn reggel, tesszük a dolgunkat egész nap, feladatok százait oldjuk meg a munkahelyen és otthon is hetente, dolgozunk péntekig vagy még hétvégén is, küzdünk azért, hogy meg tudjunk élni valahogyan és fenntartsuk a családunkat, és a hétköznapjainkban csak azt látjuk, hogy a fizikai táplálék az, ami nélkülözhetetlen! Mert ha nem törődöm Istennel, attól még folyik az életem, de ha nincs kenyér az asztalon, akkor tényleg elhagy az erőm, nem leszek képes tovább dolgozni, és végül éhen halok! Valóban szükségünk van Jézus Krisztusra? Valóban nélkülözhetetlen része az életünknek Jézus Krisztus?

Általában, az átlagos napokon tényleg úgy tűnik, hogy jól megvagyunk mi Jézus Krisztus nélkül. Hányan élik le az életüket anélkül, hogy kapcsolatuk lenne Vele… De nem csak átlagos napok vannak. Hanem vannak napok, amikor az élet megálljt parancsol. Amikor olyan dolgok történnek, amelyek előtt csak állunk: értetlenül, kilátástalanul. Amikor már nincs is kedvünk enni, még kenyeret se, mert olyan szükség, olyan bánat, olyan aggodalom tölt el bennünket, amelyen még a frissen sütött kenyér sem tudna segíteni. Mert a lelkünknek van baja, a lelkünk szenved hiányt és szükséget. Családi viszályban, betegségben, megaláztatások között, szeretteink elvesztésekor nem segít rajtunk a kenyér, még a kaviár se! Ezeken a nem átlagos napokon nem elég a fizikai táplálék, ilyenkor nem elég a saját erőnk, a saját eszünk! Sőt, ezekben a pillanatokban sokszor még a baráti szó, az emberi vigasztalás sem elég… Felkiált, felüvölt bennünk az istenalakú űr, az Isten utáni vágy: Jaj, Istenem, segíts. Megérezzük, hogy igen, szükségünk van az Istenre, szükségünk van Jézus Krisztusra.

De felébredhet bennünk a kétség: hogyan szóljunk most Istenhez, hogyan szóljunk Jézushoz, ha eddig nem kerestük? Vajon akkor is meghallgat, ha eddig nem törődtünk Vele? Akkor is szívesen fogad? Jézus azt mondja a mai igénkben: „aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el”.

Lázár Ervinnek van egy csodálatos meséje, a címe: Vacskamati virágja. Engedjék meg a Testvérek, hogy felolvassak belőle egy részletet! A történet szerint Vacskamati kapott születésnapjára a barátaitól egy virágot.

„Úgy hívták: Vacskamati virágja.

Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott,    simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.

Hát így zajlott le az a születésnap.

Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt Vacskamati születésnapja.

A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy „dömdödöm”.

– Hallottátok? – mondta Ló Szerafin. – Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna!

– Bizony nem gondozza a virágját.

– Bizony nem öntözi.

– Bizony rá se néz.

– Bizony hervadozik szegény virág.

– Bizony kornyadozik.

Így beszéltek Vacskamati barátai. (...)

– Jaj, elfelejtettem – sápítozott Vacskamati. – Pedig az én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

– Hát akkor gondozd!

– Hát akkor öntözd!

– Hát akkor törődj vele!

A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta:

– Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglettek Vacskamati barátai. (…)

– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

– Zöldelleni!

– Sárgállani!

– Lilállani!

– ékelleni!

– Dömdödöm!

– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.

– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.

– De igenis elvesszük!

– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

– Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

– Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

– Igen – mondta.

– De hiszen nem öntözött!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen nem kapálgatott!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen rád se nézett!

– Tudom – mondta a virág.

– Aztán meg agyonöntözött.

– Tudom – mondta a virág.

– Agyonkapált.

– Tudom – mondta a virág.

– Sápadt lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Csenevész lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– Azért, mert szeretem – mondta a virág.

– Miért szereted? – háborgott Aromo.

– Csak – mondta a virág.”

„Aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” – mondja Jézus -, mert az az Isten akarata, hogy aki hozzám jön, az ne vesszen el.

Testvéreim, Jézus Krisztus vár bennünket; boldogan fogad, újra és újra. Nem csak a bajban és a szenvedésben akar segíteni minket, hanem az átlagos napokon is! Várja az imádságainkat, várja, hogy Hozzá forduljunk életünk minden napján. Hiszen az istenalakú űr – ahogyan Pascal, a híres matematikus nevezte - hétköznap is ott van bennünk, és semmi más nem illik bele, csak Isten; senki más nem képes betölteni, egyedül Ő. És amikor végre betölti, akkor reménységgel és békességgel áld meg bennünket. Így legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Drága Jézusunk! Látod életünket, ismered minden gondolatunkat és érzésünket. Sokszor olyan messze sodródunk Tőled, hogy már szinte elfelejtjük, hogy szükségünk van Rád. Kérünk, hogy bocsáss meg nekünk ezért, és segíts Szentlelkeddel, hogy élő és szoros kapcsolatunk lehessen Veled! Ámen.