Igehirdetés Rm 2, 14-24 alapján
Elhangzott 2020.
július 5-én Lébényben
Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt,
természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a
törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. 15Ezzel azt bizonyítják,
hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és
egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd, 16azon
a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én
evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.
17Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a
törvényre hagyatkozol, és az Istennel dicsekszel, 18és ismered
az ő akaratát, és meg tudod ítélni, mi a helyes, mert megtanultad a
törvényből; 19és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője
vagy, meg a sötétben járók világossága, 20az oktalanok
nevelője, és a kiskorúak tanítója, mivel tied a törvényben az ismeret és az
igazság teljessége: 21ha tehát mást tanítasz, magadat nem
tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? 22Aki azt mondod,
hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló
vagy? 23Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével
gyalázod az Istent? 24Bizony „miattatok káromolják az Isten
nevét a pogányok között”, úgy amint meg van írva.
Mai igehirdetési alapigénkben tízszer
szerepelt a „törvény” szó. Nyomasztó
ennyiszer hallani ezt a kifejezést. Törvény, törvény, törvény, törvény… Nem
szeretjük ennyiszer hallani, mert összeugrik tőle a gyomrunk. Arra emlékeztet
ez a szó, hogy mennyi mindenre kellene odafigyelnünk, és hogy mindent
tökéletesen kellene csinálnunk, különben jön a büntetés. Az emberi oldalról és
az isteni oldalról egyaránt. És persze eszünkbe jut a tökéletlenségünk, hogy
mennyi minden van már a rovásunkon, mi mindent rontottunk el, mennyi hibát és
bűnt követtünk el.
S miközben Pál apostol ebben a
néhány versben tízszer használja a „törvény”
szót, az „evangélium” kifejezés csak egyszer
szerepel. Egyetlen egyszer. De nem akárhol. Hanem kulcsfontosságú helyen:
akkor, amikor Pál az ítéletről beszél: 16azon
a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én
evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.
Az
Isten törvénye rámutat a bűneinkre. Ha csak a törvény létezne, akkor semmi, de
semmi reménységünk nem lenne az utolsó ítéletkor. Ha csak Isten törvénye
létezne, az evangélium, az örömhír pedig nem, akkor biztosak lehetnénk abban,
hogy életünk végén a pokol és az örök halál vár. De van örömhír! Van evangélium!
És ez a görög szó, az evangélium eredetileg nem egyszerűen egy jó hírt jelentett,
hanem azt az örömhírt, amikor az ellenség legyőzetett, és az emberek biztosak
lehettek benne, hogy ez a győzelem végre változást hoz az életükben. Eddig
elnyomatásban éltünk, nem lehetett reményünk egy jobb sorsra, de jön a jóhír,
az evangélium, és arról tudósít bennünket, hogy az ellenség elpusztult, és van
jövőnk, szép és reményteli jövőnk.
Elhangozhat
akárhányszor is ez a szó: „törvény”,
de ha eljut hozzánk, a szívünkig az a másik szó: az „evangélium”, akkor a „törvény”
nem fog többé nyomasztani, nem fog bennünk félelmet kelteni, hanem ajándékká
válik.
Na de mi is az a jó hír, az evangélium, ami
így felszabadíthat minket? A Jézus Krisztus evangéliuma, amely az Isten
irántunk való irgalmáról beszél. Arról, hogy mi tönkretettük, szétszakítottuk,
elrontottuk az Istennel való kapcsolatunkat, sőt újra és újra megtesszük,
amikor engedetlenek vagyunk, amikor eltávolodunk Jézustól, és nem az Isten
akaratát tesszük, de Jézus magára vette minden bűnünket, és elvállalta
helyettünk az értük járó büntetést. Mi újra és újra méltatlanná válunk az
életre, és különösen az örök életre, Jézus azonban bűntelen volt, tökéletesen
méltó az életre, mégis elszenvedte a kereszthalált miattunk és értünk.
Még
nem voltam 12 éves, amikor az Úristen megnyitotta a szívemet és az értelmemet,
hogy megértsem az evangéliumot, és megtapasztaljam az Ő irgalmas szeretetét. És
valamiért úgy látta jónak, hogy elhívjon engem, hogy lelkészként Jézus Krisztus
evangéliumát hirdessem – éppen az evangélikus egyházban, amely az evangéliumról
kapta a nevét.
Azért
vagyok ma itt, Lébényben is, hogy hirdessem azt az örömhírt, ami elhozta a
változást az én életembe is, és elhozza a változás lehetőségét mindannyiunk
életébe. Halál és pokol lenne a részünk, de Isten irgalmassága, amely Jézus
Krisztusban jelent meg, új kezdetet, új életet tesz lehetővé.
Emlékezzünk
vissza az elmúlt vasárnap evangéliumi olvasmányára, az elveszett juh és az
elveszett drahma példázatára! Jézus azt mondja nekünk ezeken a történeteken
keresztül, hogy bár eltévelyedtél, mert a saját fejed és a saját vágyaid után
mentél, de én akkor is szeretlek. Nem akarom, hogy elvessz! Én nem azt akarom,
hogy pusztulás és pokol legyen az osztályrészed! Hanem azt szeretném, ha élnél!
Velem élnél – itt a földön, és majd a mennyben is. Ezért magamra vettem a
bűnödet, hogy nem akartál velem élni. És magamra vettem minden bűnödet,
mindent, amit elrontottál, mindent, amit elhibáztál és tönkretettél, és
felvittem a keresztre. Megváltottalak a bűneidből, elvettem tőled őket, hogy új
életet élhess! Hogy velem élj ezután, és együtt menjünk a menny felé! Ez az
evangélium, az örömhír, ez az Isten irgalma, amely megjelent Jézus Krisztusban,
amely teljesen és gyökeresen megváltoztat mindent: életet ad.
Idén
Húsvétkor az egyik barátnőm egy nagyon szép amerikai ének szövegére hívta fel a
figyelmemet: „Mivel Jézus él, szembe tudok nézni a jövővel, mivel Jézus él,
minden félelmem elszáll.” Így változtat meg mindent a mi életünkben is Jézus
irgalma, kereszthalála és feltámadása.
Nem
véletlen, hogy az Ószövetség nyelvén, a héberben az irgalom szava és az anyaméh
szava egy tőről fakad. Hiszen az irgalom, a megbocsátás új kezdetet ajándékoz
az elrontott, tönkretett kapcsolatnak. Ahogyan az anyaméh befogadja kis
magzatot, és az új élet kezdetének és biztonságos növekedésének a helye lesz,
úgy az irgalom is elfogadást, befogadást jelent, amelyből élet származik.
Elfogadom a másik embert, befogadom az életembe, és ez egy új kezdetet, új
esélyt, új életet jelent.
Erről
hallottunk az ószövetségi olvasmányban: az ószövetségi József apja halála után is
irgalmasan bánt testvéreivel. A bátyjai azt hitték, hogy mivel apjuk meghalt,
József bosszút fog állni rajtuk. Bosszút áll a gyűlöletükért, hogy fiatal
korában megverték és bedobták a kiszáradt kútba, ahonnan aztán
rabszolga-kereskedők húzták ki, és eladták rabszolgának Egyiptomba. Halálosan
féltek Józseftől, hiszen irtózatos dolgot tettek vele. József azonban, aki apja
kedvence volt, és vérlázítóan nagyképű is, nagy mélységeket járt meg
Egyiptomban. És azokban a nagy mélységekben, aztán pedig a felemelkedésben
megtapasztalta, átélte Isten irgalmasságát. Isten maga vezette el Józsefet
addig, hogy maga is irgalmas lehessen, és megbocsásson a testvéreinek.
Testvérek!
József bátyjainak a magatartása azt mutatja meg nekünk, hogy milyen az
általános, természetes emberi magatartás. Persze, hogy a testvérei féltek
József bosszújától, hiszen úgy érezték, hogy ha ők lennének József helyében, ők
biztosan bosszút állnának! Mert ez jön a zsigereinkből. Szemet szemért, fogat
fogért. József azonban más utat járt. Az Isten irgalma átformálta, és őt is
irgalmassá tette.
Erre
hív bennünket is Jézus, ahogyan az evangéliumi olvasmányban hallottuk: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is
irgalmas.” Isten irgalma új kezdetet, új esélyt, életet, jövőt akar
ajándékozni nekünk! Engedjük hát, hogy ez az irgalmas szeretet meghódítsa és
meglágyítsa a szívünket! Ámen.
Ámen! :-) 10/10-es prédikáció!
VálaszTörlés