"Az egyház az nem egy ház..."

Igehirdetés 1Kor 12, 12-27 alapján
Elhangzott Székesfehérváron 2011-ben a Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnapon

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: "Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része", vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: "Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része", vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: "Nincs rád szükségem", vagy a fej a lábaknak: "Nincs rátok szükségem!" Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyonis szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

Az emberi test egészen különleges része a teremtésnek. Ahogyan dobog a szívünk, ahogyan idegpályáinkon elképzelhetetlen gyorsasággal száguld az információ, ahogyan összefüggnek testünkben a dolgok, ahogyan minden sejtnek megvan a maga feladata, az valami egészen döbbenetes. Tóth Árpád egyik versében, amelynek címe A test csodája, így ír:

Ámultatok már néha, mily csodás
Világ a test, az ős sejt-tömkeleg?
A bennem zsúfolódó különös
Csodákra én riadtan figyelek.

Mily csoda ez: Hamlet vagyok, borús
Vándor, ki célom s utam nem tudom,
S mégis bennem ezer és miriád
Mozgás rohan biztos célú uton.

Tényleg „csodás világ a test”, minden tagnak, minden sejtnek megvan a maga helye, a maga feladata, és mindene, ami ahhoz szükséges, hogy betöltse a feladatát.

Pál apostol pedig azt írja levelében – nem csak a korinthusi gyülekezetnek, hanem nekünk is -: „Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

Nagyon kedves az, ahogyan Adrian Plass: A kegyes kétbalkezes visszatér című könyvében a főhős gyülekezetének egyik tagja nagy felfedezést tesz: „Adrien, feltűnt már Önnek, hogy az egyház az nem egy ház, amelyik téglákból és malterból épül fel? (…) Azt hiszem, az egyházat emberek alkotják.”

Micsoda felismerés! Az egyház az nem egy ház, hanem a Krisztus teste, amelyet emberek alkotnak! A mi gyülekezetünk Krisztus teste. Micsoda ajándék, micsoda tisztesség, hogy Isten bennünket is arra szán, hogy Krisztus lába, keze, szeme, füle, szája legyünk! Velünk, akik itt vagyunk ezen az istentiszteleten, és mindenkivel, aki a gyülekezetünkhöz tartozik, az az Isten szándéka, hogy Krisztus lába, keze, füle, szeme, szája és mindenféle tagja legyünk!

            Hát nem talált jobb lehetőséget? Nem talált biztosabb megoldást, biztosabb módszert? Talált volna, de nem akart! Isten akarata, hogy mi legyünk Krisztus teste, és annak tagjai!

            De vajon mi jellemzi a gyülekezetet, mint Krisztus testét? Hogyan működik? Milyen tulajdonságai vannak? Pál apostol egy kimeríthetetlenül gazdag képet használ, amelyből most két jellemzőt szeretnék a Testvérek szívére helyezni.

Krisztus testének az egyik jellemzője, hogy benne a tagok különbözőek, de pont erre van szükség! A testnek sok tagja van, de attól, hogy ezek a tagok különfélék, még egybetartoznak, összetartoznak, egy egységet alkotnak. Mi is, akik ennek a gyülekezetnek a tagjai vagyunk, különbözünk egymástól, de attól még mind idetartozunk!

Mindannyiunkat Isten Szentlelke hívott a gyülekezetbe, és a keresztségünk által a gyülekezet tagjai lettünk, az egyház tagjai lettünk, testvére lettünk minden kereszténynek, minden Krisztusban hívőnek, bárhol is kereszteltek, hiszen tudjuk, hogy a keresztség egy!

Akárhonnan is érkeztünk, bármelyik részéről az országnak, vagy a világnak, bármilyen családból is származunk, keresztény neveltetést kaptunk vagy nem, a keresztség által az egyházhoz tartozunk, és Isten valahogyan idevezetett minket pont ebbe a gyülekezetbe!

Isten akarta, hogy itt legyünk, és ez mindennél fontosabb! Ez adja meg annak az alapját, hogy elfogadjuk egymást ebben a gyülekezetben, elfogadjuk, hogy itt van a másik, esetleg olyan valaki is, aki nem annyira szimpatikus nekünk. Mert tudjuk, hogy Őt is Isten vezette ide! Isten akarja, hogy itt legyen, hogy ennek a gyülekezetnek a tagja legyen. Engem is és Téged is Isten vezetett ide, és akarja, hogy itt legyünk.

Ez a gondolat, mindent megváltoztat, innentől kezdve nem nézhetek úgy a másikra, mint aki magától jött ide, mint akinek itt nincs helye, mert aki idejött, azt Isten Szentlelke hozta ide, és annak helye kell, hogy legyen itt, elfogadásban kell, hogy részesüljön.

Különbözünk egymástól, és ez bizony - időnként vagy állandóan – nehéz helyzeteket szülhet. Mégis, Isten csodája az, hogy a gyülekezet akkor fog jól működni, ha mindenki megmarad olyannak, amilyen. Persze most nem a bűnös dolgainkra gondolok, hanem a karakterünkre! Nem kell, hogy megváltozzanak az adottságaink, nem kell, hogy több és jobb képességek után vágyakozzunk! Lehet, hogy mindenki szeretne úgy orgonálni, mint a kántoraink, de nem mindenki kántor, és ez jól is van így.

Mert amikor valaki megtér, amikor valakit az Isten Szentlelke elkezd formálni, akkor nem az egyénisége változik meg, nem válik másmilyenné, mint amilyen volt! Hanem amikor Isten alakít bennünket, akkor az történik, hogy a meglévő karakterünk, a bennünk levő képességek, adottságot irányt váltanak! Amit korábban a saját érdekemben, önző módon, helytelenül használtam, azt elkezdem az Isten akarata szerint használni, az Isten ügyének szolgálatába állítani.

Mindenki maradjon meg a saját ajándékánál és az ahhoz kapcsolódó feladatnál! A szem fogadja el, hogy szem, a fül fogadja el, hogy fül, és ne akarjon más lenni…

DE VAJON, TUDJUK-E, Testvéreim, HOGY MI A MI AJÁNDÉKUNK, AMIT ISTENTŐL KAPTUNK ÉS A HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ FELADATUNK? Tudod-e, hogy mi az az adottság és képesség, amelyet Isten fel akar használni ebben a gyülekezetben? Ha tudod, kamatoztasd bátran! Ha nem tudod, akkor imádkozz Istenhez, hogy mutassa meg Neked és akkor megtalálod a helyedet a gyülekezetben és az életben!

Ha viszont mégsem keressük Istentől kapott ajándékunkat, és mégsem vállaljuk fel azt a feladatot, amely ránk vár a gyülekezetben, akkor úgy járunk, mint a násznép egy indiai menyegzőn:

Minden vendéget arra kértek, hogy vigyen egy üveg bort a lakodalomba. Az összes üveg tartalmát beleöntötték egy nagy edénybe, hogy puncsot készítsenek belőle. Amikor azután a vendégek belekóstoltak a puncsba, mindenki savanyú arcot vágott. A hatalmas edény ugyanis tele volt vízzel! Mindenki azt gondolta, hogy száz másik üveg között nem fog feltűnni, hogy a borba belekerült egyetlen üveg víz is.

Ha mindannyian azt gondoljuk, hogy nekünk nincsen Istentől kapott adományunk és feladatunk, csak a többieknek, annak az lesz az eredménye, hogy mindannyian savanyú arcot vágunk…

Szükségünk van egymásra, szükségünk van mindenkire! Ha valaki gyengébbnek érzi magát, tudja meg, hogy RÁ is szükség van! Mert nem egy elit gyülekezetre van szükség, ahol mindenki elit, még a gyerekek is kicsi felnőttek, még az idősek is természetellenesen fiatalok, senki nem küzd kérdésekkel és kétségekkel, hanem olyan gyülekezetre van szükség, ahol megélhetjük a gyengeségeinket és a hiányosságainkat is, mert lesz, aki a gyengeségünket erősíti, és a hiányosságunkat pótolja!

De ehhez őszinteség kell! Az az őszinteség, hogy észrevegyük és kimondjuk: nekem is van gyengeségem, nekem is van hiányosságom, szükségem van rátok, szükségem van arra, amit csak tőletek kaphatok meg, mert mindenkinek van valamije, ami belőlem hiányzik!

Ha mindenki érzi, hogy szüksége van a többiekre, akkor nem nézi le a másikat, akinek más, esetleg nagyobb hiányossága van, hanem odaadjuk azt, amink viszont VAN. Mert nekünk is van valamink, ami a többieknek nincs! A kérdés, hogy tudom-e, hogy mi az?

A gyengébbekre is szükség van, különben azok, akik a segítés adományát kapták, nem tudnák adományukat használni. Ha nincs szükség, akkor nincs szolgálat. Ezért mindenkire szükség van, azokra is, akik azt érzik, hogy értéktelenek é nincs rájuk szükség!

Aki gyengébb, arra még jobban oda kell figyelni! Aki kevesebb talentumot kapott, azzal még nagyobb tapintattal és szeretettel kell foglalkozni. Isten mindig is a gyengék, a szegények, az elesettek Istene volt, mindig is az ő pártjukon állt, és így van ez ma is! Nincs a gyülekezetünknek jelentéktelen tagja, csak értékes!

Akiről pedig szembetűnik, hogy értékes, akivel kapcsolatban ez nem is kérdéses, azoknak kevesebb gyámolítás kell, de ez nem jelenti azt, hogy nem szorulnak rá a köszönetre, az elfogadottság érzésére.

Ha megtapasztaljuk, hogy mindannyiunkra szükség van, rám is szükség van, akkor megtapasztaljuk az elfogadottságot is. Az elfogadottság érzése pedig csodákra képes!

A celldömölki ifiben pl. sok éven keresztül passiójátékot adtunk elő. Egy ilyen előadás nagyon sok feladattal jár. Jelmezek és kellékek készítése és összegyűjtése, a darab megírása és megrendezése, a lelki támogatás biztosítása, a szövegtanulás, a színjáték tanulása, a zene előkészítése, előadáskor a technika összeszerelése, pakolás, szervezés, tömérdek teendő. És megtapasztaltuk azt, hogy mindenkinek megvan a saját feladata, és egyik feladat elvégzése nélkül sem működhet a dolog.

Készülés közben kiderült, hogy kinek mi a testhez álló feladat. Kiderült például, hogy az egyik srác fantasztikus rendező. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy elmagyarázza a jelenetek értelmét, és begyakorolja a szerepet az emberekkel. Korábban ezt nem is tudta magáról, hanem a feladat, a szükség hozta ki belőle.

Egy másik fiú pedig, aki nagyon rossz tanuló volt az iskolában, világ életében csak bukdácsolt, róla pedig kiderült, hogy ha már megtanulta a szöveget, akkor fantasztikusan meg tudja jeleníteni a figurát. Az ifiben átélte a teljes elfogadást, azt, hogy nyugodtan hibázhat, nem baj, ha mindent ötvenszer el kell próbálni, mert mindenkinek megvan a maga nehézsége.

És így a komoly tanulási problémákkal küzdő fiút évről évre nagy szerepekben látta a családja, amelyeket nagyon jól eljátszott, és a rossztanuló gyerekben komoly értéket fedeztek fel a saját szülei. Többé nem csak egy rossztanuló, problémás fiú volt, hanem remek színész is!

Ez a közösség. Különbözőek vagyunk, és pont erre van szükség! Ez Isten akarata és ez a Krisztus testének az egyik jellemzője. Krisztus testének a másik jellemzője pedig az, hogy Krisztus az Ura. A keresztyén gyülekezetben – így a mi gyülekezetünkben is – Jézus Krisztus kell, hogy irányítson, Ő kell, hogy vezessen, Ő kell, hogy összekössön bennünket. Ő legyen a középpont, mindenki Őrá figyeljen, ahogyan egy zenekarban mindenki a karmesterre figyel és az Ő vezénylését követi.

Jézus Krisztus hozott ide bennünket, Ő miatta vagyunk itt, Ő mutatja meg az értékességünket, az ajándékunkat és a feladatunkat. És Ő mutat rá arra is, hogy testvérek vagyunk: nézd, ott van melletted, nézd, ő is a testvéred! Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Atyánk! Örök Isten vagy, és egyetlen Megváltót adtál az egész emberiségnek. Ne engedd, hogy a magunk útját járjuk, hanem téríts bennünket Magadhoz, hogy Nálad egymásra találjunk, és egymást szolgáljuk! Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.