Csak őszintén!

Igehirdetés Ám 5, 21-24 alapján

Elhangzott 2020. február 23-án Sopronban, a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthonban

El Greco: A Templom megtisztítása

A kép forrása: https://www.adorans.hu/node/2187

21Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket,

ünnepségeiteket ki nem állhatom!

22Ha égőáldozatot mutattok be nekem,

vagy ételáldozatot,

nem gyönyörködöm bennük.

Rá se tekintek a békeáldozatra,

melyet hizlalt állatokból mutattok be!

23Távozzatok előlem

hangos éneklésetekkel,

hallani sem akarom lantpengetésteket!

24Áradjon a törvény, mint a víz,

és az igazság, mint a bővizű patak!

A mai vasárnappal megérkeztünk böjt küszöbéhez. Hamvazószerdán megkezdődik a 40 napos böjt, a megtérés és gyógyulás ideje. Igehirdetési alapigénk megdöbbentő indulatossággal hív meg bennünket erre az útra.

            „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!” Gyűlölet, harag, és megvetés sugárzik az Isten szavaiból, a szeretet Istenének a szavaiból! Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan lehetséges volt, hogy Jézus azt mondta a képmutató írástudóknak és farizeusoknak: „Kígyók, viperák fajzata!” Vagy ahogyan megtörténhetett, hogy Jézus a templomban felborította a pénzváltók és galambárusok asztalait, korbácsot font, és kiűzte őket a templomból. Szent harag ez, ami nem az ember ellen, hanem az emberért tombol. Akkor, amikor az ember azt gondolja, hogy áldozattal, ünnepséggel vagy akármivel megvásárolhatja Istent. Akkor, amikor az ember megcsúfolja az Isten és az ember közötti szeretetkapcsolatot, és üzleti kapcsolattá akarja lealacsonyítani.

            Ez történt Ámósz próféta idejében. Tökéletesen kivitelezett fényes istentiszteletek, hízlalt állatokból bemutatott áldozatok, lenyűgöző zenés liturgia folyt a jeruzsálemi templomban. Mindeközben azonban nem az Istenben bíztak, hanem pogány istenségekkel foglalkoztak. A gazdaság virágzása ellenére pedig a nép nagy része nyomorba jutott, hogy a vezető réteg arcátlanul meggazdagodhasson.

           

            Két héttel ezelőtt, Hetvened vasárnapján Dániel próféta bűnvalló imádsága kapcsán beszéltem a Testvéreknek a szerelmes Istenről. Aki – bár tudta, hogy Ádám és Éva vétkeztek -, „szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben”, hogy találkozhasson szeretett teremtményeivel. Aki vágyik arra, hogy velünk lehessen. Aki mindennél jobban vágyik arra, hogy szerethessen bennünket.

            Amikor ez az Isten azt mondja: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ünnepségeiteket ki nem állhatom!”, akkor szó sincs arról, hogy bennünket gyűlöl, bennünket vet meg, vagy mi lennénk azok, akiket ki nem állhat! Nem rólunk beszél ilyen elutasítóan, hiszen minket halálosan szeret, hanem a lélektelen, rutinszerű, kiüresedett vallásgyakorlatról. Mert a szerelmes Isten ránk vágyik, nem kötelességből eldarált imádságokra, vagy üzleti kapcsolatra, amelyben mi okosan imádkozunk és istentiszteletre járunk, Ő meg majd cserébe kellemes életet biztosít nekünk.

            Testvéreim, böjt küszöbén, az Istenhez való megtérés idejének kezdetén az Isten őszinteségre hív minket. Őszinte önmagunkba nézésre, és őszinte kapcsolatra. Ebben nincs helye a képmutatásnak és alakoskodásnak, nincs helye a bűnök takargatásának, nincs helye az adok-kapok gondolkodásnak vagy a puszta megszokásból történő üres vallásosságnak. Mert az olyan, mint a kiszáradt folyómeder. Végtelenül szomorú, ha az életet adó víz medrében nincs semmi! Ott nem lesznek virágzó növények, oda nem járhatnak az élőlények felüdülni.

            De böjt küszöbén azt is be kell látnunk, hogy mi nem vagyunk képesek életadó forrást fakasztani sem a saját az életünkben, sem mások életében. Nem vagyunk képesek sem magunkat, sem másokat újjászülni. De van Valaki, aki ezt nemcsak képes megtenni, hanem akarja is! Ez a Valaki azt mondta: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10, 10b) És ez a Valaki képes volt arra, hogy elinduljon Jeruzsálembe, pedig tudta, hogy „pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik” (Lk 18, 32-33). Jézus tudta. Mégis elindult, mégis végigcsinálta. Mert az Isten halálosan szerelmes Isten, aki igaz és szenvedélyes szeretetkapcsolatra és örök életre hív bennünket!

            Ezzel a meghívóval, ezzel a szerelmes levéllel induljunk el a böjti úton, hogy találkozhassunk szerelmes Istenünkkel! Nem magunkban bízva, hanem Jézushoz kiáltva, aki nekünk is látást adhat, mint a jerikói vaknak. Hogy tisztán lássuk önmagunkat, és tisztán láthassuk az Isten irántunk való kegyelmes szeretetét Jézusban. Ámen.

A kulcs: Jézustól kérni

Igehirdetés Mk 9, 24 alapján

Elhangzott 2020. január 1-én Sopronban, a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthonban

A kép forrása: http://www.bobsiemon.com/Products/1203-pewter-key-keychain-jesus.aspx

 „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!”

2020. január 1. van. De nem csak azért tartunk ma istentiszteletet, mert elkezdődött az új naptári év, hanem azért is, mert ma, Karácsony nyolcadán emlékezünk meg Jézus körülmetéléséről, és ünnepeljük Jézus szent nevét. Csodálatos dolog, hogy minden naptári év első napján Jézus nevére figyelhetünk, mert Jézus neve azt jelenti: Szabadító.

Az idei év igéje egy olyan történetből való, amelyben megmutatkozik az, hogy Jézus a Szabadító. Ez az igevers: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” a néma lélek kiűzésének a történetéből való. Amikor Jézus és három tanítványa lejönnek a megdicsőülés hegyéről, a többi tanítványt nagy sokaság és vitatkozás közben találják. Kiderül, hogy egy édesapa elhozta Jézushoz némaságban és epilepsziában szenvedő fiát, hogy gyógyítsa meg. Jézus távollétében a tanítványokat kérte meg, hogy űzzék ki fiából a néma lelket, de ők nem tudták megtenni. Ráadásul írástudók is jelen voltak a tömegben, akik elkezdtek vitatkozni Jézus tanítványaival. Ez tehát az a jelenet, amellyel elkezdődik a néma lélek kiűzésének története.

Nem fogunk kitérni a történet minden mozzanatára, hanem csak néhány igeversre fogunk koncentrálni. Először is nézzük meg, ki mondja kinek, és miért, azt a mondatot: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!”

Bizonyára tudják a Testvérek a választ: a beteg fiú édesapja mondja Jézusnak: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” Na de, hogyan jutott el az édesapa eddig a segélykiáltásig? Úgy, hogy amikor Jézus és a kétségbeesett édesapa végre találkoznak egymással, Jézus nem lép egyszerre a tettek mezejére. Nem űzi ki egyből a néma lelket, nem gyógyul meg azonnal a fiú. Mert Jézus először azt akarja, hogy az apa beszélhessen nyomorúságukról, gyermeke életveszélyes állapotáról. „Mennyi ideje, hogy ő így van?” – kérdi Jézus az apát. Hadd mondhassa el Neki, Jézusnak, hogy „Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is meg vízbe is, hogy elpusztítsa.” És hadd derüljön ki: ez az édesapa úgy jött Jézushoz, mint aki elkeseredettségében minden lehetőségbe belekapaszkodik. Még nincs igazi bizalom a szívében Jézus iránt, de mivel bizonyára hallott Jézus csodáiról, tesz egy újabb próbát fia meggyógyíttatására. Ezért azt mondja Jézusnak: „ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!”

Ez az ember még nem tudja, kivel áll szemben. Még nem tudja, hogy Jézus képes segíteni, képes minden betegséget meggyógyítani, minden ördög felett győzedelmeskedni, képes bennünket még a haláltól és a bűntől is megszabadítani. És azt sem tudja, hogy Jézus nemcsak képes minderre, hanem akarja is. Olyannyira, hogy az életét adja értünk.

Ezért Jézus így válaszol az apának: „Ha lehet valamit tennem? – Minden lehetséges annak, aki hisz.” Jézus szavai egyrészt megaláznak, észhez térítenek minket, hiszen rámutatnak az igazi a bajunkra: a hitetlenségünkre. Másrészt utat is mutatnak: „Minden lehetséges annak, aki hisz.”

Jézus vesénkbe látó szavai nyomán – egyes kéziratok szerint könnyhullatással – tör ki az édesapából a segélykiáltás, amely mindannyiunk kiáltása lehetne Jézushoz: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” Úr Jézus Krisztus! Nem tudok hinni! Most megértettem, hogy erre van szükségem, és szeretnék is, de nem tudok! Elismerem, hogy Te vagy az, aki segíthetsz rajtam, és mindent megadhatsz, amire szükségem van. Mégis ott van bennem a bizalmatlanság, a hitetlenség és a hűtlenség. Segíts rajtam!

Segítséget kérni Jézustól, Jézustól kérni a segítséget: ez a kulcs. Miután Jézus meggyógyította a néma, süket, és epilepsziás fiút, és a tanítványok magukra maradtak Jézussal, megkérdezték Őt: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Jézus pedig ezt válaszolta nekik: „Ez a fajta semmivel nem űzhető ki, csak imádsággal.” Mi az imádság? Istenhez fordulás, az Istenben való hitünk, bizalmunk megnyilvánulása. Vagyis amiképpen az édesapa egyedül Jézustól várhatott igazi segítséget, úgy a 12 tanítvány, és mi, mai tanítványok is egyedül Jézustól és a mennyei Atyától várhatjuk az igazi segítséget. Ez az, ami segíthet rajtunk, szeretteinken, Otthonunk közösségén, gyülekezetünkön, az országunkon és az egész világon. A Jézus Krisztusban való hit, önmagunk és egész létezésünk rábízása Jézusra.

Testvéreim, a naptári év első napján, a szívünk tele lehet hálával, hogy az Isten idáig megtartott minket, de talán ott bujkál bennünk a bizonytalanság is: Vajon mit hoz számunkra a 2020. év? Jézus szent nevének ünnepe arra hív bennünket, hogy bízzuk magunkat ebben az esztendőben is a Szabadítóra, Jézusra. Ő az, aki képes, és meg is akar szabadítani minket hitetlenségtől, betegségtől, bűntől, haláltól. Ő az Üdvözítő, aki segít rajtunk, és az egész világon. Ámen.

Szóval mi az a “Tízórai”? Személyes gondolatok egy új istentiszteleti alkalom születéséről

A kép forrása:

https://www.youthandchildrens.work/Childrenswork-Past-issues/2014/December-2014-January-2015/All-age-Worship

Az előző bejegyzésben ígértem, hogy írok arról, hogy mi az a “Tízórai”. Hát ez következik most.

                    Még tavaly tavasszal kezdődött. Őri Katalin, a soproni gyülekezet egyik hitoktatója, lelkipásztori munkatárs szólt, hogy kellene valamit csinálnunk. Többen is vannak a családosok között, akik vágynának úrvacsorázni, de a kisgyerekeik miatt csak ritkán van rá lehetőségük (én is közéjük tartozom). És persze, ahogyan azt már a gyülekezeti lelkészeink is sokszor elmondták, ott van az ifis korosztály, akik gyermekként szívesen jöttek a gyerek-istentiszteletre, de a hagyományos magyar istentiszteletekre (van 8-kor és 10-kor is) valahogyan nem nagyon tévednek be…

            Nyáron aztán nekiveselkedtünk Katalinnal, és álmodtunk. Egy olyan úrvacsorás istentiszteletről, ahova mindenkit meghívunk. Minden korosztályt, a gyülekezet minden rétegét és csoportját. Ahol nem kell rosszul érezniük magukat a kisgyerekeseknek, ha a porontyuk mocorog és pusmog. Ahol lehetőség van úrvacsorát venni, anélkül, hogy hosszúra nyúlna az alkalom (amit ugye a kicsik szintén nehezen viselnek). Ahol gitárral, zongorával, és más hangszerekkel kísért dicsőítő énekek is vannak. (Az én személyes álmomba mondjuk egy orgonával kísért kedvenc énekeskönyvi kezdőének is bőven beleférne…) Ahol az igehirdető szabadabban mozoghat (fizikailag és átvitt értelemben is). Ahol felolvasók, zenészek, ifisek, konfirmandusok is szolgálnak (pl. egy jelenet előadásával, mint az első alkalmon). Ahol mindannyian együtt táplálkozhatunk az igéből és az úrvacsorából, és tudjuk, hogy igen, ez az alkalom talán nagyobb alkalmazkodást kíván tőlünk, mint a megszokottak, de megéri!

            Megírtuk a koncepciót, elkészítettük a tematikát (az istentisztelet részeit vesszük végig, alkalmazkodva az egyházi esztendőhöz). De mi legyen a neve? Legyen „Mindenki Istentisztelete”!

            Így kerestük meg gyülekezetünk igazgató-lelkészét, akitől lelkesedést és támogatást kaptunk. A következő alkalommal már négyen voltunk: a két gyülekezeti lelkész, Katalin, és én. És elindult a vajúdás. Kinek és miért indítjuk, ha indítjuk az új istentiszteleti alkalmat? Milyen legyen pontosan? (Elkészítettem egy lehetséges liturgiát.) Mikor legyen? (Délelőtt? Délután? Egy biztos: havonta csak egyszer.) Mikortól legyen? Hol legyen? (A gyülekezeti házban vagy a templomban? Hát persze, hogy a templomban, annak minden kihívásával együtt.) Kiket szólíthatunk meg a szolgálatokra? Felolvasásra? Zenélésre? Éneklésre? Mikor ki hirdeti az igét? Hogyan lenne az úrvacsora rendje? Hogyan hirdessük?

            Nem volt könnyű. Félelmek, aggodalmak, felelősségérzet, és tenni akarás, mind egyszerre voltak jelen. Meg kellett küzdenünk elsősorban saját magunkkal, másodsorban egymással.

            De megszületett. Neve is van: „Tízórai” – lelki táplálék mindannyiunknak. Új zenés istentisztelet úrvacsorával, minden hónap első vasárnapján tíz órakor a templomban. Felolvasókkal, zenei szolgálókkal, (az első alkalommal) ifisek által előadott jelenettel. Aki kíváncsi a részletekre, jöjjön el, és legyen a részese! A következő alkalom: március 1. 10 óra.

Igehirdetés az első "Tízórai" istentiszteleten

Igehirdetés Ézs 49, 8-10 alapján

Elhangzott 2019. december 1-én Sopronban a “Tízórai” istentiszteleten

Hogy mi az a „Tízórai”, arról a következő bejegyzésben lesz szó

A kép forrása:

https://joelkime.com/2018/08/01/the-top-5-adjectives-that-should-describe-a-church-family-do-you-know-them/

 ⁸Ezt mondja az ÚR:

A kegyelem idején meghallgatlak,

 a szabadulás napján megsegítlek.

Megőrizlek és megajándékozom általad

szövetségemmel népemet,

hogy te állítsd helyre az országot,

és oszd szét az elpusztult örökséget.

 ⁹Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! –

a sötétségben levőknek:

Jöjjetek a napvilágra!

Útközben lesz élelmük,

még a kopár hegyeken is lesz legelőjük.

¹⁰Nem éheznek és nem szomjaznak majd,

nem bántja őket a nap heve,

mert az terelgeti őket,

aki könyörült rajtuk,

az vezeti őket forrásvizekhez.

            Advent első vasárnapjával új egyházi év kezdődik: az Úr kegyelmének kedves esztendeje. Ez azt jelenti, hogy újra lehetőséget kapunk arra, hogy lélekben végigkísérjük Jézust az Ő földi élettörténetén, a születésétől kezdve a halálán keresztül a feltámadásáig és mennybemeneteléig. És miközben ezt tesszük, hagyjuk, hogy Jézus megszólítson minket, és akár új irányt adjon az életünknek.

            Egy amerikai evangélikus lelkésznő, Nadia Weber-Bolz írta, hogy „Az egyházi év ünneplése azt jelenti, hogy az életünk beleszövődik Jézus Krisztus történetébe olyan módon, hogy a mi saját életünknek és az ő világának az anyaga szent szövetté válik.” És a gyülekezetben mindezt másokkal együtt élhetjük át. Azokkal, akik már előttünk is ezt tették (a nálunk idősebbekkel), azokkal, akik ma gyakorolják (a velünk egyidősekkel), és azokkal, akik akkor is teszik majd, amikor mi már nem leszünk (a fiatalabbakkal, a gyermekekkel).

            Ez az új istentisztelet is, ami a „Tízórai” nevet kapta, erre hív minket: hogy együtt ünnepeljük ezt az új Krisztus-évet, és közben együtt tanuljuk, hogy mit jelent az istentisztelet. Havonta egyszer összehívunk minden generációt, a gyülekezet minden rétegét és csoportját.

Az Ézsaiás könyvéből felolvasott igeszakasz tele van gyönyörű ígéretekkel. Összeszámoltam, hogy 12 ígéret van ebben a 3 ézsaiási versben. Mert az Isten ennyire meg akar gazdagítani bennünket. Azt ígéri az Úr, hogy kegyelmet ad, meghallgat, megsegít, megőriz, megszabadít, táplál és vezet. Mindez Jézusban a miénk. Valójában minden, amire csak szükségünk van, Benne van elrejtve. Ha Jézusban bízunk, Vele éljük végig a napjainkat, akkor már most megtapasztalhatunk valamit ezeknek az ígéreteknek a beteljesedéséből.

De fontos, hogy észrevegyük azt is, hogy ezek az ígéretek nem egy-egy embernek szólnak – nekem és neked külön-külön -, hanem az új szövetség népének! Jézus teljes tanítványi közösségének! Isten úgy gondolta jónak, hogy ne csak a földi dolgainkban legyen szükségünk egymásra, hanem az Isten dolgaiban is!

Mindannyian, akik most itt vagyunk, egy gyülekezethez tartozunk. És mindannyian az új szövetség népéhez, Jézus Krisztus népéhez tartozunk. Ha olvassuk a Bibliát, akár az Ószövetséget, akár az Újszövetséget, meg fogjuk látni, hogy Isten mindig közösségben gondolkodik, amikor megajándékozza az embert. Ábrahám volt az első, akit Isten megszólított. De az ígéretben, amit kapott, már mi is ott vagyunk. „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” A mai igénk Ézsaiás könyvének a 49. fejezetéből való. Ha elolvassuk az egész fejezetet, meglátjuk, hogy Isten ígéretei minden népnek szólnak, a föld határáig. Az sem véletlen, hogy Jézus 12 tanítványt hívott el magának. És az sem, hogy a legfontosabb imádságunkat, a Miatyánkot is többes szám első személyben mondjuk. Mi Atyánk…

Az ifisek által előadott jelenetben egy családot láttunk, akik egy közös családi összejövetelre érkeztek meg a Nagymamához. A családtagok arról beszélgettek, hogy úgy a legjobb, a legteljesebb ünnepelni, ha mindannyian együtt vagyunk! És ez nemcsak a saját családunkban van így, hanem az Isten családjában is! Aki nem ünnepel velünk, az hiányzik! Mondják el a Testvérek azoknak, akik nincsenek itt, hogy hiányoznak! Nekünk is, és az Istennek is. Mert ahogyan egy Nagymamának örömöt okoz táplálni a gyermekeit és az unokáit, úgy örül most Isten is nekünk, hogy táplálhat minket a szavával és az úrvacsorával.

Persze, hogy az Isten otthon is velünk van, de itt, ebben a közösségben, és minden úrvacsorás istentiszteleti közösségben olyat ad, amiben otthon nem lehet részünk. Igen, megvan a helye az életünkben annak, hogy bemenjünk „a belső szobánkba”. Sőt, Advent kifejezetten annak az ideje, hogy megvizsgáljuk „a belső szobánk állapotát”. De annak is megvan a helye, hogy együtt legyünk a testvéreinkkel az Isten családjában, és együtt hallgassuk Isten szavát, együtt imádkozzunk, és megtapasztaljuk az úrvacsorai közösséget.

            Persze közösségben élni és ünnepelni nem mindig könnyű. Pál apostol olyan őszintén írta azt az efezusiaknak a levelében, hogy „viseljétek el egymást szeretettel”. Igen, néha csak elviselni tudjuk egymást. De az ige azt mondja, hogy tegyük meg ezt szeretettel! Jézus kedvéért! Mert például a gyerekek csak gyerekként tudnak jelen lenni az istentiszteleten is. Akármennyire is szeretnénk, hogy legalább erre az egy órára változzanak okos felnőttekké, ez nem lehetséges. Amíg fel nem nőnek, addig csak gyerekként tudnak itt lenni közöttünk. De milyen jó, ha itt vannak, és elkezdik tanulni, hogy mit jelent a gyülekezet közösségében ünnepelni! Mit jelent istentiszteleten lenni. Hosszú tanulási folyamat ez. Nemcsak a gyermekeknek, hanem mindannyiunknak.

             De az ige arra tanít minket, hogy megéri! Mert Jézus vezetni és táplálni fog minket ebben a közösségben is, nem csak szavával, hanem önmagával. Jézus kérte, Ő mondta az úrvacsoráról, hogy „ezt cselekedjétek”. Amikor odamegyünk az oltárhoz, akkor a kenyérben és a borban Jézust látjuk, aki önmagával akar megajándékozni minket. Ő akarja minden szükségünket betölteni. Azt szeretné, hogy kenyérnek lássuk Őt. Nem süteménynek vagy zsíros falatnak, hanem kenyérnek. Az első magyar nyelvemlékünk is ez a szó: kenyér. A legfontosabb, a mindennapi táplálék.

            De az ige és az úrvacsora nem csak erre a földi életre táplál bennünket, hanem az örök életre. És az Isten ígéretei sem csak erre a földi életre szólnak, hanem éppen hogy az örök életben teljesednek be maradéktalanul! Mindannyian nap, mint nap tapasztaljuk, hogy ez a világ mennyire elszakadt az Istentől. Újra és újra elfordulunk Tőle, és ezt meg is szenvedjük. De az Isten elküldte Jézus Krisztust, hogy állítsa helyre az országot, és egy napon majd kiosztja az örökséget: helyet a mennyek országában. Ezért várjuk Jézust, az Üdvözítőt.

            Advent első vasárnapján – ezen a „Tízórai” istentiszteleten - arra hívjuk a Testvéreket, hogy ebben az új egyházi évben tanuljuk együtt, hogy mit jelent az istentisztelet ünnepe, és tapasztaljuk meg, hogyan vezet és táplál bennünket Jézus az örök életre. Ámen.

Istent dicsérni?

Igehirdetés Zsolt 150 alapján

Elhangzott 2019. október 18-án Sopronban. Zenélt az Olivastro együttes, énekelt Pethő Attila.

A kép forrása: https://www.flickr.com/photos/traqair57/25510447104

1 Dicsérjétek az Urat!

Dicsérjétek Istent szentélyében,

dicsérjétek a hatalmas égboltozaton!

2 Dicsérjétek hatalmas tetteiért,

dicsérjétek nagyságához méltóan!

3 Dicsérjétek kürtzengéssel,

dicsérjétek lanttal és hárfával!

4 Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva,

dicsérjétek citerával és fuvolával!

5 Dicsérjétek csengő cintányérral,

dicsérjétek zengő cintányérral!

6 Minden lélek dicsérje az Urat!

Dicsérjétek az Urat!

A 150. zsoltár szavait hallottuk. Az utolsó zsoltárét, amely összefoglalása és megkoronázása a Zsoltárok könyvének. Esszenciája. A zsoltáros, aki megtapasztalta Isten jelenlétét nemcsak az istentiszteleten, hanem a bánatban és az örömben, a mindennapokban és a sorsdöntő pillanatokban, most dicséri az Istent, és Istendicséretre hív minket is.

„Dicsérjétek az Urat! (…)  Dicsérjétek kürtzengéssel”!

Zeng a kürt, és Isten színe elé hív. Találkozásra a Mindenség Urával, aki az én Uram, és a Te Urad is.  Ünnep ez mindannyiunk számára, különleges és felemelő. Hétről hétre, ünnepről ünnepre hív a kürt hangja: gyere, és találkozz Vele! Szól Hozzád és meghallgat Téged Testvéreid közösségében. Elveszi a terheidet, és feltölt erővel. Örömre hív Téged!

„Dicsérjétek az Urat! (…) Dicsérjétek lanttal és hárfával!”

Gyógyító hangjával pendül a lant és a hárfa. Finom harmóniájuk elsimítja felkavarodott érzéseinket. Vigasztalja elszomorodott szívünket, lecsendesíti tomboló haragunkat, megszelídíti féktelen gyűlöletünket. Ne hidd, hogy ezeket a nehéz, pusztító erőket el kellene rejtened az Úristen elől! Hiszen Nála vannak a legjobb helyen. Ő nemcsak elviseli, Ő fel is oldja őket!

„Dicsérjétek az Urat! (...) Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva!”

Szól a dob, ősi ritmusával felébreszti bennünk a tánc iránti vágyat. Hív, hogy örüljünk az életnek, az élet áradásának. Örüljünk a születésnek, örüljünk a felnövekedésnek, a társtalálásnak. Milyen jó körtáncot járni, az örvendező közösség egységét átélni! Tudod, mindez Isten ajándéka, hiszen Ő az élet Forrása.

„Dicsérjétek az Urat! (…) Dicsérjétek citerával és fuvolával!”

Citera érces hangja szól valahol, énekelnek hozzá az asszonyok és férfiak. Kezük közben nem pihen, lábuk is csak pillanatokra áll meg, aztán lép tovább. Tesszük a dolgunkat, így telnek a mindennapok. És örülünk, amikor végezhetjük munkánkat, mert nem állít meg betegség, gyász vagy háború. Isten ajándéka az életerő, a munkához való kedv és erő, a vetésnek, aratásnak és építésnek kedvező békeidő.

„Dicsérjétek az Urat! (…) Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral!”

Megrendítő események, felfokozott érzelmek, majd érkezik a nagy pillanat: a réztányérok tökéletes időzítéssel egymáshoz csapódnak, zeng és cseng a cintányér. Krízis és katarzis. Válság és feloldás, bűnbánat és megtisztulás, elvesztés és beteljesülés. Pillanatok, percek és órák, melyeket alig bír elviselni a lelkünk: felemelnek, vagy a mélységbe taszítanak. De visszhangzik bennünk az isteni szó: „sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8, 39).

„Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!”

Ugye tudod, hogy Istennek nincs szüksége a dicséretünkre. Nekünk van szükségünk arra, hogy dicsőítsük Őt! Minket tesz még boldogabbá, amikor kimondjuk, megénekeljük, zenévé formáljuk az örömöt, amit átélünk. Így lesz teljessé boldogságunk.

A zsoltáros még nem ismerhette Jézust. Álmodni sem mert volna arról, hogy az Isten emberré lesz, törékeny csecsemőként, istállóban jön világra, majd poros lábbal járja Palesztina gyalogútjait, végül pedig értetlen tanítványok lábát mossa igazságtalan keresztre feszítésének előestéjén. A zsoltáros erről még nem tudhatott. Ahogyan arról sem, hogy az Atyaisten feltámasztja a halott Fiúistent, és örök életre hívja mindazokat, akik hisznek Benne.

A zsoltáros ezekről mit sem sejtett. Ő csak azt tudta és tapasztalta, hogy az Isten jelen van és megszólítható. Jelen van, szól és cselekszik az istentisztelet ünnepében, megvigasztal a szomorúságban és lecsendesít a tombolásban, örömöt ajándékoz, erőt ad a munkához, és nem hagy magunkra a legválságosabb időben sem, hanem megszabadít és felemel. A zsoltáros csak ezt tudta és tapasztalta. És ez tökéletesen elég volt a számára ahhoz, hogy dicsérje az Urat. Dicsérje azzal, hogy élete minden helyzetében és lénye minden állapotában az Isten kezében tudja magát. Akkor mi, akik ismerjük Jézust, hogyne dicsérnénk az Istent?

1 Dicsérjétek az Urat!

Dicsérjétek Istent szentélyében,

dicsérjétek a hatalmas égboltozaton!

2 Dicsérjétek hatalmas tetteiért,

dicsérjétek nagyságához méltóan!

3 Dicsérjétek kürtzengéssel,

dicsérjétek lanttal és hárfával!

4 Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva,

dicsérjétek citerával és fuvolával!

5 Dicsérjétek csengő cintányérral,

dicsérjétek zengő cintányérral!

6 Minden lélek dicsérje az Urat!

Dicsérjétek az Urat!

Egy nehezen emészthető példázat

Igehirdetés Lk 16, 1-12 alapján

Elhangzott: Sopron, 2017. augusztusa

1Majd (Jézus) szólt a tanítványaihoz is: „Volt egy gazdag ember, akinek volt egy sáfára. Ezt bevádolták nála, hogy eltékozolja a vagyonát. 2Ezért előhívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok rólad? Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár. 3Erre a sáfár így gondolkozott magában: Mit tegyek, ha uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek.4Tudom már, mit tegyek, hogy amikor elmozdítanak a sáfárságból, legyen, aki befogadjon házába. 5Azután egyenként magához hívatta urának minden adósát, és megkérdezte az elsőtől: Mennyivel tartozol az én uramnak? 6Az így felelt: Száz korsó olajjal. Erre azt mondta neki: Vedd az írásodat, ülj le gyorsan, és írj ötvenet. 7Azután a másiktól is megkérdezte: Te mennyivel tartozol? Az így válaszolt: Száz kórus búzával. Erre így szólt hozzá: Vedd az írásodat, és írj nyolcvanat. 8Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai. 9Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.

10Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. 11Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? 12És ha a másén nem voltatok hűek, ki adja oda nektek azt, ami a tietek?”

Jézus ezzel a példázattal alaposan feladja nekünk a leckét.

Egyszer egy református lelkész mesélte, hogy sikerült rávennie egy baráti családot, hogy kezdjék el naponta olvasni a Bibliát. Felhívta a figyelmüket, hogy mindenképpen az evangéliumokat olvassák először, minden nap egy fejezetet, mert így érdemes elkezdeni ismerkedni a Szentírással. Aztán amikor néhány hónappal később találkoztak, a lelkész rákérdezett a családnál, hogy hol tartanak. Erre ők azt válaszolták: - Elakadtunk. – Á, biztosan Lk 16-nál, ugye? - kérdezte a lelkész. – Honnan tudja? – csodálkozott a család. – Hát onnan, hogy mindenki itt szokott elakadni.

Igen, Testvéreim, vannak Jézusnak nehezen emészthető példázatai. Ott van például a magvetőé, aki a vetőmag háromnegyedét hagyja elpusztulni, hogy aztán majd a maradék negyedrésznyi jó termést hozzon. Vagy ott van a szőlőmunkások példázata, amelyben a gazda az egy órát dolgozóknak is teljes bért fizet. És ismerjük a nagy lakoma példázatát is, amelyben a házigazda az utcáról odacsődített emberekkel eteti meg az ünnepi lakomát, mert a meghívottak nem mentek el. Igen, Jézusnak vannak nehezen emészthető példázatai, de a hamis sáfáré messze túlhaladja a többit. Mert Jézus egy tisztességtelen csalót állít elénk példaképül. A kérdés az, hogy miért.

Testvéreim, ha tényleg elkezdjük fejezetről fejezetre olvasni az evangéliumokat, és így jutunk el Lk 16-ig, akkor egyet biztosan tudni fogunk: azt, hogy Jézus nem bíztat bennünket csalásra. Nem becstelenségre biztat bennünket, amikor a hamis sáfárt példaként állítja elénk, hanem valami másra.

Például helyes helyzetértékelésre. A példázatbeli hamis sáfár tulajdonképpen egy gazdasági vezető, aki a tulajdonos földjei és emberei felett rendelkezett, méghozzá pazarló módon. Amikor a tulajdonos megdöbbenve hallotta, hogy mit művel a sáfár, kijelentette, hogy nem lehet többé a sáfára, ugyanakkor számadásra kötelezte, és erre egészen rövid határidőt szabott neki. Ekkor a sáfár higgadtan felmérte, és értékelte a helyzetét. „Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek”, sáfárként pedig senki nem fog alkalmazni ezután. De talált más lehetőséget! Lekötelezte azokat, akiknek adóssága van a tulajdonos felé, hogy aztán jóindulattal legyenek majd irányába.

Ha olvassuk a Bibliát, számtalanszor belebotlunk Istennek abba az ígéretébe, hogy lesz számadás. Mindannyian megállunk az Úristen színe előtt, és megkérdez bennünket, hogy mit kezdtünk magunkkal, az életünkkel, a lehetőségeinkkel, az időnkkel és az erőnkkel. Lesz számadás. De vajon mi tart meg majd bennünket ebben az utolsó ítéletben? A szavaink? A tetteink? A jó szívünk? Tudjuk, hogy egyik se. Fiatalon azt hisszük, miénk a világ, mindenre képesek vagyunk. Aztán idővel megtapasztaljuk az elesettségünket – testileg és lelkileg is. Az igazság pedig az, hogy az Isten előtt mindig is elesettek voltunk, vagyunk és leszünk. Teljesen az Ő erejére szorulunk. Egyetlen lehetőségünk lesz az utolsó ítéletben is: Jézus Krisztus. Ha Ő ismer bennünket, és mi ismerjük Őt, és ha az Ő szeretetében éltük az életünket, akkor az Ő szeretete megtart bennünket a számadáskor is, és az Ő szeretetében élhetjük az örök életet is.

A példázatbeli hamis sáfár gyorsan felmérte a helyzetét, kiválasztotta a felmerülő lehetőségek közül az egyetlent, amelyik tetszetős volt a számára, aztán pedig időt és energiát nem kímélve nekifeszült a terve megvalósításának. Ez a második dolog, amiért Jézus példaként állítja elénk a hamis sáfárt. Eltökélt volt, és céltudatosan cselekedett. Nem forralt bosszút, nem teketóriázott, hanem kihasználta azt a kis időt, amíg még cselekedhetett.

És ha már a céltudatosságnál tartunk, hadd tegyem fel a kérdést: mi is a mi célunk? Mik azok a célok az életünkben, amelyekért olyan igyekezettel munkálkodunk, mint ez a hamis sáfár?

Hallottam egy lelkészről, akihez elment az egyik volt konfirmandusa, amikor sikeresen leérettségizett. A 18 éves fiatalember boldogan mutatta a bizonyítványát. Erre megkérdezte tőle a lelkész: - Nagyon jó, fiam, de mi lesz ezután? – Jelentkezem az egyetemre, és elvégzem – mondta a fiú. – És azután? – faggatta a lelkész. – Keresek valami jó munkahelyet, és elkezdek dolgozni. – És azután? – tudakolta kitartóan a lelkész. – Keresek magamnak egy feleséget és családot alapítunk – válaszolta a fiatalember. –É s azután? – vallatta tovább a lelkész. –Dolgozunk, gyereket nevelünk, élünk. – És azután? – folytatta a lelkész, mire a fiú kezdett ideges lenni. – Hát majd elmegyünk nyugdíjba, és az unokáinknak élünk. – És azután? – Azután megöregedünk – felelte csendesen a fiú. – És azután?

És azután mi lesz? Sok-sok célt kitűzünk, megannyiért küzdünk, de vajon ott van-e közöttük, netalántán előttük és felettük az igazi cél: együtt lenni Jézussal örökkön örökké?

A hamis sáfár céltudatosan cselekedett, ráadásul igen leleményesen. Jézus elmondásából tudjuk, hogy a sáfár még rendelkezett az emberekkel, így magához hívathatta az adósokat. Ravasz módon mindenkit egyenként rendelt magához, és jó nagy engedményt adott nekik a termények árából. Gyors döntést várt tőlük, és nem hagyott gondolkodási időt számukra. Bizony, okosan cselekedett, „mert e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai” – mondja Jézus. Ez a sáfár tisztességtelen volt, de nem ostoba. Kreatívan gondolkodott, és elérte a célját – ezért is lehet példa számunkra.

⁹Én is mondom nektek: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor elfogy, befogadjanak titeket az örök hajlékokba – mondja Jézus. Eszerint tehát minden dolgunkban és az életünk minden területén az örök életre nézve kell gondolkodnunk és cselekednünk. Még a pénzügyeinkben is. Hiszen a hamis mammon nem jelent mást, mint a földi javakat. Mammon mindaz, amit csak birtokolhat az ember, de Jézus hamis mammonként emlegeti, hiszen ha a földi javakba vetjük a bizalmunkat, az megcsal bennünket. Jézus arra hív bennünket, hogy még a hamis mammont is arra használjuk fel, hogy az örök hajlékokban szerezzünk magunknak barátokat, vagyis a legnagyobb barátot: magát Jézus Krisztust. Még a pénzügyeinket is Jézusnak tetszően kezeljük, még a földi javainkat is állítsuk az Isten országának szolgálatába.

Talán a Testvérek is hallottak már Kiss Ulrich atyáról, a közgazdász jezsuita szerzetesről. Ulrich atya vezetői tréningeket tart, és a képzését „Management by Jesus” néven hirdeti. Ulrich atya ugyanis Márk evangéliumának a tanulmányozása során rájött, hogy Jézus a világ legjobb menedzsere, ezért minden vezetőnek érdemes lenne Tőle tanulnia.

Időközben kész mozgalommá fejlődött ez a keresztény vezetőképzés, amely eredetileg lelkigyakorlatnak indult, és ma már azt mondják, hogy kétféle vállalkozó van: aki járt már Kiss Ulrich atya szakmai hétvégéjén, és aki előbb-utóbb fog.

Az egyik érdekes és fontos dolog ezen a tréningen, ami minket most érint, a pénzügyekről való gondolkodás. Kiss Ulrich atya azt mondja: Ezeken a hétvégéken meg szoktam kérdezni a részvevőket, el tudják-e képzelni, hogy Urunk áfacsaló volt? - Hát azt nem, felelik. - És nem az ő példáját kellene követni? –Rendben - így ők, - de akkor nem lehet megélni. - Na, akkor azt a kreativitást, amelyet az adóelkerülésbe öltök, fordítsátok inkább fejlesztésre – válaszolja Ulrich atya.

Valahogyan így néz ki az, amikor még a pénzügyeinkkel kapcsolatban is Jézusnak tetszően gondolkodunk. És hogy ez mennyire fontos, azt a hamis sáfár példázatát következő versek is aláhúzzák: ¹⁰Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. ¹¹Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűek, ki bízza rátok az igazit? – kérdi Jézus. Ha a pénzünkkel, a földi javainkkal nem bánunk a Jézushoz való hűségünk szerint, akkor nem várhatjuk el azt sem, hogy Jézus ránk bízza az igazán értékeset, az örök élet evangéliumát.

Testvéreim! Ismerjük az örömhírt: Jézus Krisztus megnyitotta számunkra a mennyország kapuját az Ő kereszthalálával és feltámadásával. És most hív bennünket, hogy teljes életünket irányítsuk már most a menny felé. Kövessük hát Jézust minden erőnkkel, és legyünk hűségesek Hozzá életünk minden dolgában! Ámen.

A Szentháromság titkát nem fejtjük meg, de...

Igehirdetés Mt 28, 16-20 alapján

Elhangzott: Sopron, 2013. Szentháromság ünnepén

„A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. 17Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. 18Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.  19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében,  20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Szentháromság ünnepe van ma, mégsem a különös keresztény számtanról fogunk ma gondolkodni, miszerint a Szentháromság Isten EGY Isten. Nem azt fogjuk boncolgatni, hogy hogyan lehet, hogy az Atya, Fiú, Szentlélek Isten három személy, mégis egyetlen Isten.

Mert a végén még úgy járnánk, mint a híres legenda szerint Szent Ágoston, aki egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egy nap csak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni.

            Ezen a mai vasárnapon tehát nem a Szentháromság Isten titkával foglalkozunk, hanem Jézus Krisztusra figyelünk. „Jézus mutatja meg, és hozza közel Istent, Jézus az, akiben Isten Atyánkká lesz, Jézus az, aki a Szentlélek elküldésével a világ végezetéig” velünk lesz (Magassy Sándor). Figyeljünk hát Jézusra, és az Ő szavára.

           

            Az igeszakasz, amelyet felolvastam, Jézus mennybemenetelének történetéből való. Miután Jézus feltámadt, és 40 napon keresztül megjelent tanítványainak, végül összehívta őket Galileában, hogy mennybemenetele előtt még utoljára szóljon hozzájuk itt a földön. Máté evangélista leírása szerint a legszűkebb tanítványi kör, a 11 tanítvány volt jelen. Hiányzott Júdás, aki elárulta a Mestert, és öngyilkos lett, és még nem választották meg a helyére Mátyást. Ezért csak csonkán, hiányosan jött össze a tanítványi csapat.

Ráadásul, amint az igében hallottuk, amikor a tanítványok meglátták Jézust, és leborultak előtte, „kétségek fogták el őket”. Hogy miért, azt nem tudjuk. Abban már biztosak lehettek, hogy Mesterük feltámadt a halottak közül, él és törődik velük. De lehet, hogy még nem egészen értették, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nem tudták, hogy Jézus meddig marad a földön. És ha felmegy a mennybe, akkor mi lesz velük. Vagy talán önmagukban kételkedtek. Ugyanolyan egyszerű emberek voltak Jézus mennybemenetelekor is, mint amikor Jézus annak idején elhívta őket tanítványnak. És még mindig ijesztő volt számukra, hogy más utat járjanak, mint a többi ember a környezetükben.

De azért mégis leborultak feltámadott Mesterük előtt. Kétségeikkel, félelmeikkel, hiányosságaikkal együtt is leborultak Jézus lábaihoz. Nem lett belőlük mester, nem váltak önálló és magabiztos tanítókká, hanem tanítványok maradtak. Tanítványok, akik számára ezután is Jézus lesz a Mester és Úr, akik ezután is Jézust fogják követni.

A 11 tanítvány sem volt jobb, mint mi, Testvéreim! Attól, hogy időnként, vagy akár folyamatosan kétségeinkkel és gyengeségeinkkel küzdünk, attól még Jézus tanítványai lehetünk és maradhatunk. Mert a tanítvány nem az, aki elég kegyes, és már szinte tökéletes, hanem az, aki Jézus elé borul le – még kétségeivel is!

Krisztus jól ismerte akkori tanítványait, és jól ismeri a mostaniakat – bennünket - is. Nem vár tőlünk magabiztosságot, bűntelenséget és tökéletes hitet! Hanem csak azt, hogy Őhozzá forduljunk minden dolgunkban, és az Ő szavára figyeljünk, ahogyan a 11 tanítvány tette.

„Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” – kezdte a feltámadott Jézus. Az Övé minden hatalom ezen a világon, és ez a hatalom nem ismer határokat!

·         A feltámadott Jézust nem korlátozza a tér, már nem csak Palesztina területén munkálkodik, mint földi életében, hanem az egész földön, sőt hatalma túlnő a földi világon.

·         A feltámadott Jézust már nem korlátozza az idő sem, mint földi életében, nem csak három évig működik, hanem az idők végezetéig.

·         A feltámadott Jézus hatalma nem ismeri a nyelv korlátait sem. Az első keresztény Pünkösd óta minden nép a maga nyelvén hallhatja az örömhírt.

Mert Jézus hatalmas Úr! Aki az Ő tanítványa, az a világ Urának a tanítványa. És ebből következik a küldetés: ¹⁹Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében,  ²⁰tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek”.

Úgy nevezzük ezeket a sorokat, hogy keresztelési vagy missziói parancs. Minden konfirmandus fújja kívülről. De vajon értjük is Jézus szavait?

Menjetek el – mondja Krisztus. Aki az Ő tanítványa, az ne várjon nyugodt és kényelmes életet, mert Jézus küld és mozgósít: „menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet”! De mit jelent az, hogy tanítvánnyá tenni?

Először is azt, hogy beszélünk az embereknek arról, akinek a tanítványai lehetnek: a Mesterről, Jézusról. Márk evangélista ezt egyszerűen úgy fogalmazza meg: hirdessétek az evangéliumot!

·         Mondjátok el, hogy ki az a Jézus, hogy Ő az Isten Fia, az emberré lett Isten, aki Isten szeretetét hirdette és mutatta meg földi működése minden napján.

·         Mondjátok el, hogy mit tett ez a Jézus, hogy kereszthalála által bűnbocsánatot ajándékoz tanítványinak.

·         Mondjátok el, hogy ez a Jézus feltámadt a halottak közül, él és uralkodik a mennyben, mégis közel van az Övéihez.

·         Mondjátok el, hogy ez a Jézus egy napon újra eljön ítélni élőket és holtakat, és örök életet ajándékoz minden tanítványának.

Hirdessétek az örömhírt! Kereszteljétek meg és tanítsátok az embereket!

·         Aki megkeresztelkedik az Atya, Fiú, Szentlélek nevében, az az Övé lesz, a Szentháromság Isten uralma alá kerül.

·         Tanítsátok meg nekik, hogy a tanítvány követi a Mesterét, az Urát, nem csak hallgatja!

·         Tanítsátok meg nekik, hogy Jézust követni azt jelenti, hogy megismerem Őt, folyamatosan figyelem, és arra megyek, amerre Ő vezet. Hallgatok a szavára.

·         Mondjátok el nekik, hogy Jézus tanítványának lenni nem hobbi, nem megoldandó vagy elvégzendő feladat, hanem életforma. És a Tőle kapott megbízatás sem egy feladat, hanem küldetés, életre szóló hivatás, a tanítványi lét természetes velejárója.

S hogy ez mennyire így van, arról tanít bennünket egy régi legenda:

Jézus Krisztus, befejezve földi életét és szolgálatát, visszatért a mennybe. Szenvedéseinek és kereszthalálának sebhelyei láthatók voltak rajta. Az angyalok körülvették, és Gábriel halkan megjegyezte:

– Uram, mennyit kellett ott lent szenvedned az emberekért!

Jézus ezt mondta:

– Igen, sokat kellett értük szenvednem.

Gábriel megkérdezte:

– Tudja minden ember, hogy így szereted őket, és hogy mit vállaltál értük?

– Még nem – válaszolta Jézus –, csak néhány ember tud erről Palesztinában.

Gábriel faggatni kezdte az Urat:

– És mit tettél azért, hogy valamennyien megtudják?

– Pétert, Jakabot és Jánost és még néhány barátomat megkértem, hogy szánják rá az életüket, és mondják el sokaknak, azokat pedig késztessék arra, hogy szintén adják tovább, amit hallottak, egészen addig, amíg mindenki tudomást szerez róla.

Gábriel elgondolkodva nézett az Úrra, mert nagyon is jól tudta, hogy az emberek milyen nyomorultak, majd megkérdezte:

– De mi történik akkor, ha Péter, Jakab és János elfárad és kedvét veszti? Mi lesz akkor, ha azok, akik majd utánuk jönnek, mindent elfelejtenek? Mi lesz akkor, ha évszázadok, évezredek múlva ott lent az emberek már nem is tudnak rólad? Nem kellene megváltoztatni a tervedet, Uram?

Jézus így válaszolt:

–        Nem változtatom meg tervemet. Rájuk bízom magam.

Jézus rábízta magát a 11 tanítványra, és rábízza magát minden kor tanítványaira – ránk is. Ám küldetésünkben nem hagy magunkra, hanem azt ígéri: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.

            Hányszor halljuk ezt a megnyugtató mondatot. De sajnos könnyen elkerüli a figyelmünket az első 2 szócska: „és íme”. „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. Azaz: megtapasztaljátok a jelenlétemet, miközben végzitek a tőlem kapott küldetést.

            Azok érzik igazán Jézus közelségét, akik nem spórolják ki a tanítványságukból a Jézustól kapott hivatás betöltését sem. Mert akik másokat tanítvánnyá tesznek, azok fogják döbbenetes erővel átélni a Szentlélek Isten munkálkodását.

            Kedves Testvéreim! Jézus szavai egyszerre bátorítanak és vezetnek. Miért éppen ez az ige került elénk Szentháromság ünnepén? Inkább illene Mennybemenetel ünnepére! Mégis ma, Szentháromság ünnepén hangzik fel, nem azért, mert benne van az, hogy az „Atya, Fiú, Szentlélek nevében”, hanem azért, mert benne van a Szentháromság Isten. Még ha rejtetten is, de ott van.

·         Benne van az Atya, aki Jézus Krisztusnak adott minden hatalmat mennyen és földön.

·         Benne van a Fiú, aki elhozta az üdvösséget, és küldetést ad tanítványainak.

·         És benne van a szentlélek, aki által a Fiú most is jelen van a világban.

Ebből az egész történetből végső soron egyetlen tény rajzolódik ki: az Isten irántunk való végtelen szeretete. Megteremtett, megszólított, megváltott, örök életet ad, és értelmet földi létünknek. Mert tényleg szeret. Ezért dicsérjük a Szentháromság egy igaz Istent! Ámen.