Törvény, törvény, törvény... és EVANGÉLIUM

Igehirdetés Rm 2, 14-24 alapján

Elhangzott 2020. július 5-én Lébényben

A kép forrása: https://proteo.hu/sites/default/files/documents/publications/2016/1483980810.pdf

Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. ¹⁵Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak majd, ¹⁶azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.

¹⁷Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és az Istennel dicsekszel, ¹⁸és ismered az ő akaratát, és meg tudod ítélni, mi a helyes, mert megtanultad a törvényből; ¹⁹és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, meg a sötétben járók világossága, ²⁰az oktalanok nevelője, és a kiskorúak tanítója, mivel tied a törvényben az ismeret és az igazság teljessége: ²¹ha tehát mást tanítasz, magadat nem tanítod? Aki hirdeted, hogy ne lopj, lopsz? ²²Aki azt mondod, hogy ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? ²³Aki a törvénnyel dicsekszel, a törvény megszegésével gyalázod az Istent? ²⁴Bizony „miattatok káromolják az Isten nevét a pogányok között”, úgy amint meg van írva.

 

            Mai igehirdetési alapigénkben tízszer szerepelt a „törvény” szó. Nyomasztó ennyiszer hallani ezt a kifejezést. Törvény, törvény, törvény, törvény… Nem szeretjük ennyiszer hallani, mert összeugrik tőle a gyomrunk. Arra emlékeztet ez a szó, hogy mennyi mindenre kellene odafigyelnünk, és hogy mindent tökéletesen kellene csinálnunk, különben jön a büntetés. Az emberi oldalról és az isteni oldalról egyaránt. És persze eszünkbe jut a tökéletlenségünk, hogy mennyi minden van már a rovásunkon, mi mindent rontottunk el, mennyi hibát és bűnt követtünk el.

            S miközben Pál apostol ebben a néhány versben tízszer használja a „törvény” szót, az „evangélium” kifejezés csak egyszer szerepel. Egyetlen egyszer. De nem akárhol. Hanem kulcsfontosságú helyen: akkor, amikor Pál az ítéletről beszél: ¹⁶azon a napon, amelyen megítéli Isten az emberek rejtett gondolatait az én evangéliumom szerint Krisztus Jézus által.

            Az Isten törvénye rámutat a bűneinkre. Ha csak a törvény létezne, akkor semmi, de semmi reménységünk nem lenne az utolsó ítéletkor. Ha csak Isten törvénye létezne, az evangélium, az örömhír pedig nem, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy életünk végén a pokol és az örök halál vár. De van örömhír! Van evangélium! És ez a görög szó, az evangélium eredetileg nem egyszerűen egy jó hírt jelentett, hanem azt az örömhírt, amikor az ellenség legyőzetett, és az emberek biztosak lehettek benne, hogy ez a győzelem végre változást hoz az életükben. Eddig elnyomatásban éltünk, nem lehetett reményünk egy jobb sorsra, de jön a jóhír, az evangélium, és arról tudósít bennünket, hogy az ellenség elpusztult, és van jövőnk, szép és reményteli jövőnk.

Elhangozhat akárhányszor is ez a szó: „törvény”, de ha eljut hozzánk, a szívünkig az a másik szó: az „evangélium”, akkor a „törvény” nem fog többé nyomasztani, nem fog bennünk félelmet kelteni, hanem ajándékká válik.

 Na de mi is az a jó hír, az evangélium, ami így felszabadíthat minket? A Jézus Krisztus evangéliuma, amely az Isten irántunk való irgalmáról beszél. Arról, hogy mi tönkretettük, szétszakítottuk, elrontottuk az Istennel való kapcsolatunkat, sőt újra és újra megtesszük, amikor engedetlenek vagyunk, amikor eltávolodunk Jézustól, és nem az Isten akaratát tesszük, de Jézus magára vette minden bűnünket, és elvállalta helyettünk az értük járó büntetést. Mi újra és újra méltatlanná válunk az életre, és különösen az örök életre, Jézus azonban bűntelen volt, tökéletesen méltó az életre, mégis elszenvedte a kereszthalált miattunk és értünk.

Még nem voltam 12 éves, amikor az Úristen megnyitotta a szívemet és az értelmemet, hogy megértsem az evangéliumot, és megtapasztaljam az Ő irgalmas szeretetét. És valamiért úgy látta jónak, hogy elhívjon engem, hogy lelkészként Jézus Krisztus evangéliumát hirdessem – éppen az evangélikus egyházban, amely az evangéliumról kapta a nevét.

Azért vagyok ma itt, Lébényben is, hogy hirdessem azt az örömhírt, ami elhozta a változást az én életembe is, és elhozza a változás lehetőségét mindannyiunk életébe. Halál és pokol lenne a részünk, de Isten irgalmassága, amely Jézus Krisztusban jelent meg, új kezdetet, új életet tesz lehetővé.

Emlékezzünk vissza az elmúlt vasárnap evangéliumi olvasmányára, az elveszett juh és az elveszett drahma példázatára! Jézus azt mondja nekünk ezeken a történeteken keresztül, hogy bár eltévelyedtél, mert a saját fejed és a saját vágyaid után mentél, de én akkor is szeretlek. Nem akarom, hogy elvessz! Én nem azt akarom, hogy pusztulás és pokol legyen az osztályrészed! Hanem azt szeretném, ha élnél! Velem élnél – itt a földön, és majd a mennyben is. Ezért magamra vettem a bűnödet, hogy nem akartál velem élni. És magamra vettem minden bűnödet, mindent, amit elrontottál, mindent, amit elhibáztál és tönkretettél, és felvittem a keresztre. Megváltottalak a bűneidből, elvettem tőled őket, hogy új életet élhess! Hogy velem élj ezután, és együtt menjünk a menny felé! Ez az evangélium, az örömhír, ez az Isten irgalma, amely megjelent Jézus Krisztusban, amely teljesen és gyökeresen megváltoztat mindent: életet ad.

Idén Húsvétkor az egyik barátnőm egy nagyon szép amerikai ének szövegére hívta fel a figyelmemet: „Mivel Jézus él, szembe tudok nézni a jövővel, mivel Jézus él, minden félelmem elszáll.” Így változtat meg mindent a mi életünkben is Jézus irgalma, kereszthalála és feltámadása.

Nem véletlen, hogy az Ószövetség nyelvén, a héberben az irgalom szava és az anyaméh szava egy tőről fakad. Hiszen az irgalom, a megbocsátás új kezdetet ajándékoz az elrontott, tönkretett kapcsolatnak. Ahogyan az anyaméh befogadja kis magzatot, és az új élet kezdetének és biztonságos növekedésének a helye lesz, úgy az irgalom is elfogadást, befogadást jelent, amelyből élet származik. Elfogadom a másik embert, befogadom az életembe, és ez egy új kezdetet, új esélyt, új életet jelent.

Erről hallottunk az ószövetségi olvasmányban: az ószövetségi József apja halála után is irgalmasan bánt testvéreivel. A bátyjai azt hitték, hogy mivel apjuk meghalt, József bosszút fog állni rajtuk. Bosszút áll a gyűlöletükért, hogy fiatal korában megverték és bedobták a kiszáradt kútba, ahonnan aztán rabszolga-kereskedők húzták ki, és eladták rabszolgának Egyiptomba. Halálosan féltek Józseftől, hiszen irtózatos dolgot tettek vele. József azonban, aki apja kedvence volt, és vérlázítóan nagyképű is, nagy mélységeket járt meg Egyiptomban. És azokban a nagy mélységekben, aztán pedig a felemelkedésben megtapasztalta, átélte Isten irgalmasságát. Isten maga vezette el Józsefet addig, hogy maga is irgalmas lehessen, és megbocsásson a testvéreinek.

Testvérek! József bátyjainak a magatartása azt mutatja meg nekünk, hogy milyen az általános, természetes emberi magatartás. Persze, hogy a testvérei féltek József bosszújától, hiszen úgy érezték, hogy ha ők lennének József helyében, ők biztosan bosszút állnának! Mert ez jön a zsigereinkből. Szemet szemért, fogat fogért. József azonban más utat járt. Az Isten irgalma átformálta, és őt is irgalmassá tette.

Erre hív bennünket is Jézus, ahogyan az evangéliumi olvasmányban hallottuk: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” Isten irgalma új kezdetet, új esélyt, életet, jövőt akar ajándékozni nekünk! Engedjük hát, hogy ez az irgalmas szeretet meghódítsa és meglágyítsa a szívünket! Ámen.

 

Búcsú a Fabricius Szeretetotthontól

Az írás megjelent a Christophoros 2020. böjti számában

Fabricius Szeretetotthon – a mi Otthonunk

Van egy Luther-rózsás épület a Kisfaludy utca és a Gyóni Géza utca sarkán. Ez a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthon. Ez az Otthon a gyülekezetünké. A miénk. Nem tudom, kedves Olvasó, eszedbe jut-e néha, kik élhetnek ott, kik dolgoznak benne, kik hagynak ott napról-napra, hétről-hétre egy darabot a szívükből. Nem kérek sokat Tőled, csak egy fohászt értük a napi imádban.

A Fabricius Szeretetotthoban idősek élnek. Idősek, akik voltak gyermekek, voltak ifjak, majd felnőttek, de mára megöregedtek. Amit látsz belőlük, csak egy szeletke belőlük. Nem látod, hogyan sistergett bennük az élet, nem látod, mennyi küzdelem és munka van a hátuk mögött, nem látod, hogyan szaladtak, mennyit cipeltek, nevettek és sírtak. Csak azt láthatod, ami most van, és az elmúlt idők felcsillanását egy-egy ünnepi pillanatban.

Különös az élet. Megpróbál, megedz, és emeli a tétet. A végére hagyja a legnehezebbet. Eljön az idő, amikor el kell engedni a sebességet és az ügyességet. A kép lassan elhomályosodik, a hang elhalkul, az ének megfakul. Semmi sem megy úgy, mint régen. És amikor egy idősotthonba beköltözöl, tudod: ez az utolsó állomás. “A nagy útra való készülés háza” (Ittzés János). Végignézel az életeden, és nem hiszed el, milyen gyorsan elröppent. Máskor meg visszanézel, és azt nem érted, hogyan bírtad ki az egészet. Számvetés, értelemkeresés, s a végén talán békesség.

És nem hallgatom el Előled, amit oly sokan takargatnak. Hogy a vége, igen, a halál. Hiszem, hogy csak innen nézve vég, a másik oldalról már kezdet. Átkerülés az Isten egyik kezéből a másik kezébe. Igen, hiszem, de micsoda bizalom kell elmerülni benne! Hát ezért kérem az imáidat, kedves Olvasó. Csak egy fohászt minden nap. Értük, a mi időseinkért. Nem csak az Otthonban, de kórházban, családban, garzonban vagy palotában. Bizalomért, hogy megszülessen bennük a béke, és türelemért, hogy elviseljék, míg elérkeznek a célig.

Búcsúigehirdetés a Fabricius Szeretetotthonban

A kép forrása: http://moroccanoilbeautifulbusiness.com/time-say-goodbye/

Igehirdetés Lk 14, 15-24 alapján

Elhangzott 2020. június 21-én a soproni Fabricius Szeretetotthonban

¹⁵Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: „Boldog az, aki Isten országának vendége.” ¹⁶Ő pedig a következőképpen válaszolt: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. ¹⁷A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. ¹⁸De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! ¹⁹A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! ²⁰Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. ²¹Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat. ²²A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. ²³Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. ²⁴Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” 

    A mai vasárnap evangéliumi igeszakasza Jézus példázata a nagy vacsoráról. Az Isten országát ahhoz hasonlítja Jézus, mint amikor „egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg”. Olyan egyszerűnek tűnik ez a mondat: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg”. Ám ez a mondat az Istenről, és az Ő országáról szól. Arról, hogy az Isten készít számunkra valamit, amit mi emberek az ünnepi vacsora képének a segítségével tudunk elképzelni. Egy vacsora, ahol bőség van. Egy vacsora, ahol közösség, szeretetközösség van. Egy vacsora, ahol jó lenni, ahol otthon érezhetjük magukat, ahol testünk és lelkünk megelégülést nyer. Ahol nem szenvedünk hiányt semmiben, ahol nincs magány, csak biztonság, táplálék és szeretet.

Jézus azért mondta el ezt a példázatot, hogy tudjuk: ezt készíti nekünk az Isten, erre hív meg bennünket. Velünk akar ünnepelni. Velünk akarja tölteni az örökkévalóságot. Nekünk akar adni mindent, amit nem kaphattunk meg, amiben szükséget szenvedtünk.

Honnan tudom, hogy az Isten meghívott minket az Ő országába, hogy Vele ünnepeljünk? Honnan tudom, hogy Te és én meghívást kaptunk? Onnan, hogy meg vagyunk keresztelve. A keresztségben az Isten a gyermekévé fogadott, és kinyilvánította, hogy szeretné, ha örökre az Ő országának a tagjai lennénk. Testvérem, ha meg vagy keresztelve, akkor az Isten meghívott Téged az Ő országába.

Jézus korában Palesztinában a kettős meghívás volt érvényben. Az első meghívás jóval az esemény előtt történt. A házigazda értesítette a meghívottakat, hogy vacsorát tervez, és ha valaki elfogadta a meghívást, akkor azzal vállalta, hogy ott lesz. Ez volt az első meghívás. A második meghívás pedig akkor történt, amikor minden elkészült. Akkor értesítették a vendégeket, hogy jöhetnek a vacsorára. Ha valaki elfogadta az első meghívást, de mégsem ment el a második meghívás után, az halálos sértésnek számított. Hiszen, ha valaki elfogadta a meghívást, akkor a házigazda mindent megtett, hogy előkészüljön a fogadására, a vendégül látására.

Testvéreim, Isten készül arra, hogy mi is a mennyország lakosai legyünk, és mi is Vele ünnepelhessünk. Már akkor erre készült, amikor még meg sem születtünk. Ezért lett az Isten emberré Jézus Krisztusban. Hogy hirdesse nekünk az Isten országát, és lehetővé tegye a számunkra kereszthalálával és feltámadásával, hogy kinyíljon előttünk a menny kapuja. Ezért mondta Jézus a tanítványainak – nekünk is - az utolsó vacsora estéjén: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. ²Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? ³És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.”

            Az elmúlt hónapokban megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor egy ajtó be van zárva előttünk. Lehet, hogy mások kimehetnek és bemehetnek rajta, de mi nem. A Testvérek nem hagyhatták el az Otthon épületét, nem léphettek ki a bejárati ajtón. A szeretteik pedig nem léphettek be ugyanazon az ajtón. Akik kórházban voltak ebben az időszakban, utána 2 hétig nem hagyhatták el a szobájukat, de hozzájuk sem mehetett be senki azon az ajtón. Ha egy ajtó vagy egy kapu zárva van, nem nyílik ki, akkor nem jöhet létre a nagy találkozás azok között, akik az ajtó két oldalán vannak.

Testvéreim, az első bűneset óta az ember kívül van a mennyország kapuján. Számunkra zárva lenne a menny kapuja, ha Jézus nem nyitotta volna ki azzal, hogy magára vette a bűneinket, és a kereszten elszenvedte a mi bűneink büntetését. De Jézus feláldozta magát – helyettünk és értünk, és megnyitotta számunkra az utat. Kinyitotta a menny kapuját, mert TALÁLKOZNI AKAR VELÜNK OTT A MENNYBEN, és örökre velünk akar lenni mennyei otthonában.

            Erre a nagy találkozásra készít minket az Isten napról napra, vasárnapról vasárnapra. Erre a nagy találkozásra, örömünnepre hív bennünket minden istentisztelettel, áhítattal, minden bibliai igével. Isten nem akarja, hogy elengedjük a fülünk mellett ezt a meghívást, nem akarja, hogy visszautasítsuk ezt a meghívást, ezért küldi el szolgáit, hogy hirdessék a meghívást. És nem az számít, hogy ki ez a szolga, hanem az, hogy ki a Küldő és mi az üzenet. 3 éven át én lehettem Isten egyik eszköze (László atya a másik), hogy hangozzék Isten meghívása itt az Otthonban. De ha én elmegyek, Isten elküldi egy másik szolgáját, hogy az Ő meghívásának a hangja meg ne szűnjön szólni.

És ez a hívás, az Istenhez való tartozás összeköt bennünket ezután is, Testvéreim. Akkor is, ha már nem leszek itt. Ez tértől és időtől független összetartozás. Sokkal komolyabb távlatra szól, mint ez a földi élet. Hiszen ha Isten meghívott minket az Ő országába, és mi hallgatunk az Ő hangjára, akkor egy napon mind ott leszünk a mennyei vacsorán, és örömmel ünnepelünk az Isten szeretetközösségében.

Így válhat valóra az, amit Ittzés János Püspök Úr mondott igehirdetésben ennek a Háznak az avatásakor: „Legyen ez a ház a békesség, a nyugalom, a reménység, a nagy útra készülés háza!” Csak hallgassunk a hívó szóra! Ámen.

A tarvágás reménysége

Michelangelo: Ézsaiás

Amikor Szentháromság ünnepén magunkba nézünk és bűnbánatra készülünk, Pál apostol Isten-dicsőítésére figyelünk: „Az Örökkévaló Királynak, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké, halleluja!” (1Tim 1, 17)

            Amikor az elmúlt hetünkre nézünk, vajon mit látunk? Isten volt-e az életünk Királya? Ő uralta-e a gondolkodásunkat, a döntéseinket, a szavainkat és a cselekedeteinket? Vajon Tőle vártuk-e a boldogságunkat és boldogulásunkat? Tőle vártuk-e szolgálatunkhoz a vezetést, az erőt és az áldást? Ő volt-e az, aki számunkra a legtöbb, a legnagyobb, a legfontosabb, és a leghatalmasabb? Vagy volt valami vagy valaki, aki átvette az Ő helyét? Vajon mit vártunk Tőle? Mit vártunk Tőle önmagunk számára, a szeretteink számára, a gyülekezetünk számára? Csak földi boldogulást, vagy örök együttlétet az Istennel?

            Ez a mai ünnep arra hív bennünket, hogy annak lássuk a Szentháromság Istent, aki valójában. „Örökkévaló Királynak, (…) halhatatlan és láthatatlan egy Istennek”, akié a „tisztesség és dicsőség örökkön-örökké”. Ő teremtett Téged és engem, Ő váltott meg Téged és engem, és Ő szentel meg Téged is, engem is. Őelőtte állunk most meg, az Ő szavát halljuk, az Ő Szentlelkét kérjük, hogy ébresszen a szívünkben bűnbánatot, és adja meg, hogy elfogadhassunk a Szentháromság Isten irgalmas szeretetét.

Igehirdetés Ézs 6, 1-13 alapján

1Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot. 2Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült. 3Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet! 4A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel.

5Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim! 6És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. 7Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.

 8Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! 9Ő válaszolt: Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.

 11Megkérdeztem: Meddig tart ez, Uram? Ő így felelt: Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!

            Megvallom, hogy akárhányszor elolvastam vagy felolvastam ezt az igeszakaszt, vagy akár prédikáltam róla, mindig csak az első felére figyeltem. Arra, hogy milyen lenyűgöző volt az Isten megjelenése ott a jeruzsálemi templomban, és arra, hogy minden különösebb felhajtás nélkül elvette Ézsaiás bűnét. Mintha nem lenne kérdés számára, hogy megbocsát a bűnét megvallónak.

            Mindig csak ennyire terjedt ki a figyelmem. Lázasan kutattam az emlékeim között, hogy amikor 2000-ben ott voltam Debrecenben életem első Szélrózsáján, akkor valaki figyelmeztetett-e arra, hogy mi következik azután, hogy „Itt vagyok, engem küldj!”? Persze, sejtem, hogy én nem voltam hajlandó foglalkozni a folytatással, egyszerűen nem voltam nyitott rá. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy az Úristen hogy behúzta a csőbe Ézsaiást. (Vagy nem ez történt? Meglátjuk…)

    „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Amikor az Úristen megjelenik - teljes dicsőségében, mint Ézsaiásnál, vagy csendesen és váratlanul, mint Ady Endre versében, és még a bűneinket is elveszi, és felteszi ezt a kérdést, hogy „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, akkor van-e esélye Ézsaiásnak, vagy akárkinek, mondjuk Neked vagy nekem, hogy esetleg mást mondjunk, mint Ézsaiás: „Itt vagyok, engem küldj!” Hát persze, hogy nincs! Mert ellenállhatatlan az Isten!

    És miután Ézsaiás felajánlkozott: „Itt vagyok, engem küldj!”, jön az, amire ezelőtt egyszerűen nem voltam hajlandó odafigyelni. Kizártam a tudatomból, mintha nem is lenne: „Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.”

    Valószínűleg ez minden próféta és tanítvány és pap és lelkész és lelkipásztor rémálma. Azt hirdetni, hogy halljátok, de ne értsétek meg. Lássátok, de ne ismerjétek fel, hogy mit láttok. Ne legyen megtérés és gyógyulás, miközben korábban egy csomó próféta hirdethette a megtérést, és előfordult, hogy történt is megtérés!

    Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel. Mi az álmotok? Emberek gyógyulása, a gyülekezeteink gyógyulása. Hogy az a kisgyermek, akit megkeresztelünk, az majd nemcsak testben, hanem lélekben is növekedik, és meg is marad a gyülekezet, az egyház közösségében, sőt idővel majd szolgálatot is vállal. A reménytelen, gyülekezettől elszakadt emberek életében meg majd pálfordulás következik be. Gyógyulás, növekedés, élet…

    De Ézsaiás valami egészen mást hallott az Istentől. Ahogyan Isten jelenléte szinte szétfeszítette a templom falait, úgy Isten szava szétfeszíti a gondolkodásunk kereteit. Ézsaiás nem volt elragadtatva Isten szavaitól, mert egyből megkérdezte: „Meddig tart ez, Uram?” Ugye, ez csak a küldetésem elejéről szól? És azután majd kapok egy hálásabb feladatot is, igaz?

    De az ÚR így válaszolt: „Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri!”

    Hát, igen, az Úristen nem árul zsákbamacskát. Jézus se hallgatta el soha a tanítványai elől, hogy üldöztetés vár rájuk. Úgyhogy Ézsaiás - prófétaságának első napján - szembesült azzal, hogy bizony, itt tarvágás következik.

    És van-e valami, ami félelmetesebb a számunkra, mint az a tudat, hogy tarvágás következik - az életemben, vagy a közösségem életében, vagy akár mindkettőben? Elveszítem azt, amit már megszereztem, elpusztul az, amiért megküzdöttem, levágatik az, ami egyszer már felnövekedett. Volt valami, amit fel tudtam mutatni, ami élt, és működött, még ha nem is tökéletesen, de most kivágatik.

    Ezt hozta Trianon Magyarország számára 100 évvel ezelőtt. Az ország lakosságának kétharmadát elveszítettük, az ország területének kétharmadát elveszítettünk. Ami azelőtt egységben működött, gazdaságilag, kulturálisan és mindenhogyan, az többé nem lesz egység, tehát nem is működhet! Nem véletlenül mondta azt Apponyi Albert 1920. január 16-án a trianoni védőbeszédében: „(…) ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.” És ezt a kérdést, és Trianon kegyetlen tapasztalatát valahol mindannyian tovább hordozzuk magunkban, mert hiába halt ki azóta több generáció, nem hiszem, hogy tragédiája teljesen feloldódhatott volna.

    Van, aki számára ez egészen nyilvánvaló, van, aki számára kevésbé. De amikor majd bepótoljuk az ágfalvi trianoni sétánkat, vagy ha elutazunk a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe, a Délvidékre vagy Szlovénia magyarlakta falvaiba, és magyarul beszélgetünk az ott élő magyarokkal, abban a pillanatban biztosan érezni fogjuk. És amikor hazajövünk, mi is úgy leszünk, mint Pethő Judit lelkésznő, miután Pünkösdkor átért a határon a felvidéki szolgálatból: „Magyar nyelvű istentisztelet, magyarul hirdetett evangélium, magyar Himnusz. Magyar evangélikus templomok és magyar emberek. De miért én vagyok akkor az egyetlen, aki Magyarországon hajtja ma álomra a fejét?” (Kötőszó, 2020. június 4.)

    Tarvágás. Úgy tűnik, hogy színtiszta pusztítás. Aztán így szól az Úristen: „De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!”

    Vannak fák, mint a cser vagy a tölgy vagy az akác, amelyet ha kivágnak, de a gyökerüket meghagyják, akkor újrahajtanak. Újra kisarjadnak, és új fa lesz belőlük. Ilyen tarvágás az, amit az Isten megenged. Olyan halál, amelyből új élet fakad. „Magától”.

    Mert lehet, hogy úgy tűnt, szép magasra sikerült növesztenünk a fánkat, vagy az erdőnket, sok mindent megszereztünk, és sok mindent felmutathattunk, mégis kell a tarvágás. Mert közben „bölcsek és értelmesek lettünk” gyermekek helyett. Pedig – ahogyan az evangéliumban hallottuk -, Jézus így ujjongott a Szentlélek által a 72 tanítvány visszatérése után: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.”

    A 72 tanítvány visszatért Jézushoz. Nem voltak ők tudósok, nagy emberek, politikusok vagy gazdag és köztiszteletben álló emberek, vagy megbecsült és ünnepelt művészek. Hanem halászok, meg exvámszedők, meg ilyenek. De tanítványok. Gyermekek. Görögül népiois, vagyis olyan kisgyermekek, akik még nem tudnak beszélni. Aki a szüleiken lógnak, az ölükbe kérezkednek, és folyton körülöttük lábatlankodnak, úgy, hogy lépni alig lehet tőlük. Ilyenek a tanítványok. Mindig visszatérnek Jézushoz, mindig a közelébe vágynak. Ilyenek azok, akiknek az Atya és a Fiú felfedi a titkait.

    Hát ezért kell a tarvágás. És ezért megéri. De ha már itt tartunk, térjünk vissza Ézsaiáshoz! Az elején azt mondtam: az Isten csőbe húzta őt. Lenyűgözte a jelenlétével, elvette a bűneit, aztán pedig egy irdatlan nehéz küldetéssel bízta meg őt. Igen, kívülről szemlélve valóban úgy néz ki, hogy az Úristen csúnyán rászedte ezt a szegény prófétát. De belülről nézve… Belülről nézve egészen más a kép. Istennel találkozni, a jelenlétében fürdeni, irgalmas szeretetét átélni – mindennél többet jelent. Nincs ennél jobb. És ha innen nézzük Ézsaiás elhívását, akkor többé nem mondhatjuk, hogy az Isten csőbe őt. Valóban iszonyú hálátlan feladatot kapott! De az Úristen felkészítette, és megadta a küldetéséhez szükséges összes muníciót. Előkészítette őt szeretetének ráárasztásával és megajándékozta a jövő reménységének ígéretével. Ámen.

A reménység ünnepe

A kép forrása: https://tudomanyplaza.hu/milyen-unnep-a-punkosd/

Amikor Pünkösd vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, Zakariás próféta igehirdetésére figyelünk: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zak 4, 6c).

Vajon amikor döntéseket kell hoznunk, mi irányít bennünket? Istentől kérjük a vezetést, és Ő határozza meg a céljainkat, vagy a saját elképzeléseink, akaratunk, és vágyaink vezérelnek minket?

Bízunk-e abban, hogy Isten jelenléte és szeretete győzelemre visz bennünket? Hisszük-e ezt teljes szívvel, lélekkel és elmével? Vagy bizalmunk hiánya arra indít, hogy a saját elgondolásunk szerint éljük az életünket?

És vajon milyen eszközöket használunk arra, hogy megoldjunk nehéz helyzeteket, vagy kapcsolati problémákat? A szeretet eszközeit és útjait keressük, vagy valójában az önzés és az erőszak nyílt vagy rejtett formáit használjuk?

Az igehirdetés alapigéje: Jn 14, 16-21

Jézus mondja: "én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: 17az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” 18„Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok. 19Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. 20Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. 21Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”

Pünkösd azt hirdeti nekünk, hogy Jézus feltámadásának minden áldott következménye valósággá válhat az életünkben. A mi életünkben, a Tiédben, és az enyémben. A mi családunkban, a mi közösségünkben, a mi gyülekezetünkben.

A mai evangéliumi igeszakaszunk Jézusnak egy csodálatos kijelentésével kezdődik: 16én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: 17az igazság Lelkét. Nem tudom, hogy belegondoltatok-e már abba, hogy Jézus és az Atya rólunk beszélget. Talán most, ebben a pillanatban is. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán a tanítványoknak, hogy amikor a mennyben lesz, kérni fogja az Atyát, és Ő másik Pártfogót ad nekünk. Az első pártfogó maga Jézus. De Ő mennybemenetele óta a mennyben van, nincs itt úgy, mint akkor, amikor emberré született 2000 éve. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne törődne velünk folyamatosan. Dehogynem! Home office-ból dolgozik. Beszél az Atyával, rólunk, az egyházról, minden emberről, és nem kérdés, hogy az Atya megadja a másik Pártfogót nekünk, hogy velünk legyen mindörökké. Ő az igazság Lelke, vagyis Jézus Krisztus Lelke, és az Atya Isten Lelke. Így Jézust nem korlátozza többé az idő és a tér, mint akkor, amikor 33 évig itt élt a földön. Hanem a Szentlélek által mindig és mindenhol jelen tud lenni, és cselekedni.

 Jézus tehát megígérte a tanítványoknak az utolsó vacsorán, hogy beszél az Atyával, és ő elküldi a másik Pártfogót. Ez történt meg az első Pünkösdkor, és történik azóta is újra és újra.

            Na, de mit is tesz a Szentlélek? Jézus úgy nevezi, hogy Pártfogó. A görög szövegben itt a Paraklétosz szó szerepel, ami a pártfogón kívül azt is jelenti, hogy közbenjáró, szószóló, és vigasztaló. És Jézus azt mondja Róla, hogy Ő az igazság Lelke, és velünk lesz mindörökké. Nagyon fontos megértenünk, hogy Jézus nem szab semmilyen feltételt ehhez. Egyszerűen csak megígéri a tanítványoknak, így nekünk is a Szentlelket. Nem mondja, hogy ha jók lesztek, elküldöm nektek a Szentlelket. Ha már megérdemlitek, és méltók lesztek rá, akkor megkapjátok. Nem. Mert pont fordítva van: nem tudunk jóvá válni a Szentlélek nélkül. Nem érdemeljük meg, nem vagyunk rá méltók, hanem az Atya és a Fiú Isten egyszerűen csak elküldi, nekünk ajándékozza a Szentlelket, hogy legyen a közbenjárónk, a szószólónk és a vigasztalónk. És ez azt jelenti, hogy az üdvösségünk, és egyáltalán a boldogulásunk nem csupán a mi harcunk, a mi egyszemélyes, magányos küszködésük. Mert Jézus nem hagyja árván, kiszolgáltatottan egyetlen tanítványát sem, hanem a Szentháromság Isten nálunk sokkal nagyobb elszántsággal és erővel küzd értünk.

Jézus azt mondja, hogy a világ nem látja, és nem ismeri a Szentlelket, és nem látja Őt sem. Az Otthonban az egyik lakónk, Ili néni újra és újra felvetette a bibliaórán, hogy mindaz, amiről a Bibliában szó van, az régen történt, de mi van most? Hol van most az Isten, hol van Jézus? A többi résztvevő pedig minden alkalommal elmondta, hogy Isten csodái ma is minden nap történnek. A hívő ember szeme kinyílik arra, hogy az Isten jelen van a Szentlélek által, és látja, hogy működik és cselekszik. Az a görög ige, amit itt olvasunk, a theoreó (ebből származik a teória szavunk), ami nem csak azt jelenti, hogy lát, hanem azt is, hogy szemlél, néz, figyel, megvizsgál. Magyarán Jézus tanítványainak az érzékei kiéleződnek Jézusra, és ez meghatározza az egész életről és a világról szóló nézeteiket.

Ezért mondja azt Jézus, hogy a Szentlélek nem csak körülöttünk, és mellettünk és közöttünk van, hanem bennünk. Ez az, amit fel sem foghatunk. Az Isten Lelke, a világ Teremtőjének és Fenntartójának Lelke, akinek minden szívdobbanásunkat köszönhetjük, aki a világegyetemet alkotta és ma is tágítja, hajlandó belém és Beléd költözni. És világrengető hatalmát visszafogva, szelíden, hozzánk igazodva, a mi tempónkat követve munkálkodni bennünk. Ugyanazzal a szelídséggel, amellyel Jézus Krisztus végezte megváltó küldetését a földön.

A célja pedig nem más, mint hogy éljünk. Igazán éljünk, bőségesen, teljes és igaz boldogságban, virulóan, örökké, a Szentháromság szeretetközösségében.

Végül, az igeszakaszunk utolsó versével visszaérkezünk oda, ahonnan elindultunk. Egyedül nem lennénk képesek a jóra. Hogy önmagunktól hova jutunk, azt jól láthatjuk az első bűneset, meg Káin és Ábel, az özönvíz, és Bábel tornyának a történetéből. Vagy elég bekapcsolnunk a tévét, és megnéznünk a híradót. A Szentlélek közbenjárásával, pártfogásával és vigasztalásával azonban a sötétségünkbe - lassan és megmagyarázhatatlanul - világosság költözik. A káoszból rend születik. Az ige és a szentségek a Szentlélek erejével munkálkodnak bennünk. És valósággá válik bennünk is az, amiről Jézus beszél: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”

Mindezeket végiggondolva: Pünkösd ünnepe a reménység ünnepe. Hogy nem vagyunk magunkra utalva, hanem a kegyelmes és hatalmas Istennel együtt járhatjuk végig a földi életünk útját a mennyország felé. Lehet bármilyen sötét, lehetnek bármilyen ijesztő és félelmetes útszakaszaink, tudhatjuk, hogy Ő minden pillanatban pártfogol, és amikor kell, megvigasztal Szentlelkével. Mert a Seregek Ura áll mellettünk és a hátunk mögött, és Ő küzd értünk minden seregével együtt életünk minden pillanatában. Így válik valósággá Jézus feltámadásának minden áldott következménye a mi életünkben is, a Tiédben, és az enyémben. A mi családunkban, a mi közösségünkben, a mi gyülekezetünkben. Ámen.

Jézus kezébe kapaszkodni

Amikor Exaudi vasárnapján magunkba nézünk és bűnbánatra készülünk, figyeljünk Pál apostol szavaira: Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. (2Tim 2, 1).

       Hat hete ízlelgetjük Jézus feltámadásának az erejét életünkben. Vajon mire indított ez bennünket az elmúlt héten? Miben erősödtünk meg az elmúlt héten? Jézus kegyelmébe kapaszkodtunk, és az Ő szeretetében merültünk el, vagy másfelé vágytunk, és más utakon jártunk? Hol, kinél kerestük az erőt, az örömöt, a reménységet és az elfogadottság érzését? Bíztunk-e Jézus ígéreteiben és szeretetében, hogy meghallgat, megbocsát, vezet és táplál minket, vagy inkább önmagunkba és másokba vetettünk bizalmunkat? Észrevesszük-e, hogy Jézus minden pillanatban küzd értünk? Felismerjük-e, hogy mennyi eszközt felhasznál azért, hogy megmaradjunk szeretetében? Vajon hisszük-e, hogy Jézus még a szorongattatásban, kilátástalanságban és megpróbáltatásban is a javunkat akarja, Szentlelkével megerősít, és értünk, üdvünkért cselekszik?

A kép forrása: https://www.radiodresden.de/beitrag/aus-scheitern-stark-werden-600104/

Az igehirdetés alapigéje: 2Tim 2, 1-17a

¹Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. ²És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. ³Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. ⁴Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. ⁵Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. ⁶A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. ⁷Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.

⁸Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, ⁹amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. ¹⁰Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.

¹¹Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. ¹²Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. ¹³Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.

¹⁴Ezekre emlékeztesd, és az Isten színe előtt bizonyságot téve kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására. ¹⁵Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét. ¹⁶A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, ¹⁷és szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély.

Egy nagyon személyes levélből olvastunk egy részletet. Pál apostol második Timóteushoz írt leveléből. Egy lelki apa gyámolító, bíztató levele lelki fiának. És belekerült a Szentírásba. Mert bár ez egy személyes levél, mégis mindannyiunkat bátorítani tud a hitünkben, és lelket önt belénk is nehéz helyzeteinkben.

Amikor Pál apostol megírta ezt a levelet, Timóteus folyamatosan nehézségekkel küzdött az efezusi gyülekezet élén. Nem volt elég, hogy újra és újra fellángolt a keresztényüldözés, a gyülekezeten belül is állandóan problémák merültek fel, ráadásul „szentségtörő, üres fecsegők” zaklatták Timóteust. Ebben az időszakban már nem a gyülekezetek csodálatos születését élte át, hanem a már meglévő fiatal efezusi gyülekezet gyermekbetegségei gyötörték. Ezért – nagyon bölcsen – lelki atyjához, Pálhoz fordult segítségért, támogatásért.

Pálnak sem volt rózsás a helyzete. Börtönben sínylődött, nem folytathatta misszióját – legalábbis fizikailag, ráadásul sokan elfordultak tőle. Mégis elképesztő erővel önt lelket Timóteusba, és mindenkibe, aki csak levelét nyitott szívvel olvassa. Pál apostol ugyanis nem kicsinyli le Timóteus küszködését, de azt sem engedi, hogy lelki fia elmerüljön az önsajnálatban. Együtt érez vele, és aktivizálja. Nem túlélésről és vegetálásról beszél neki, hanem elszánt küzdelemről.

De Pál is tudja, hogy ehhez nem elég az emberi szándék, az emberi erő. Hanem a keresztyén ember elszántsága és ereje, a szenvedést is vállaló elkötelezettsége az Istentől származik. ⁸Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, ⁹amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő – írja Pál. A mi erőnk nem önmagunkban van. A mi erőnk Jézus Krisztusban van, aki feltámadt a halálból, és a mi Urunk és Szabadítónk akar lenni. A reménységünk pedig az, hogy Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. ¹²Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.

Pál apostol tehát arra hívja Timóteust, és vele együtt minket is, hogy megpróbáltatásainkra és küzdelmes helyzetünkre a Húsvét fényénél tekintsünk rá. Annak tudatában, hogy a feltámadott Jézus él, és a Szentlélek által velünk van. Ahhoz hasonló ez, mint ha felmennénk egy magas hegycsúcsra, és onnan megnézhetnénk, hogy igen, völgyek mélységén kell keresztül mennünk, folyókon kell átkelnünk, és meredek hegyeken kell felfelé másznunk, de csodálatos célunk van, amelyet elérhetünk, mert van túravezetőnk, aki ismer minden akadályt, és vele együtt leküzdhetjük mindet.

Testvéreim, Jézus nem vezet meg, hanem vezet minket - az üdvösség útján. Nem hallgatja el előlünk, hogy az Ő útján nemcsak öröm, hanem szenvedés is van. De nem egyedül küzdünk, hanem belekapaszkodhatunk Jézus kezébe. És mire megérkezünk, már jól ismerhetjük Őt... Ámen.

Az ima ajándéka

Albrecht Dürer: Imádkozó kezek

Amikor Rogate vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, figyeljünk Jézus szavaira: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16, 24)

Vajon hisszük-e, hogy Jézus teljes életet és teljes örömöt szán nekünk? És hisszük-e, hogy ez a teljes élet és teljes öröm, Tőle jön, vagy máshol keressük? Gyökössy Endre igyekezett mindig felhívni a figyelmet arra, hogy a keresztyén ember öröme a húsvéti öröm. Olyan öröm, ami elvehetetlen. Végső, mindent legyőző öröm. Ezért a keresztyén embernek nem kell mindig és mindenhol mindenféle örömökre vadászni, az örömöt hajkurászni. Mert van örömhírünk: az Isten szeretetéről, a megváltásról, a halál legyőzöttségéről és az élet győzelméről. És csak ez az örömhír tud teljes örömöt ajándékozni nekünk.

Van örömhírünk, de vajon mire indított bennünket ez az örömhír az elmúlt héten? Tudtunk-e az Istenben bízni? Tőle vártuk-e a boldogságunkat és boldogulásunkat? Kértük-e Tőle boldogságunkat és boldogulásunkat? És vajon megnyílt-e a szívünk embertársaink felé, amikor imádkoztunk?

Az igehirdetés alapigéje: 1Tim 2, 1-6

Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. ³Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, ⁴aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. ⁵Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, ⁶aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.

Már a Húsvét utáni 5. vasárnapot ünnepeljük, és még mindig nem fogytunk ki abból, hogy Jézus feltámadásának a csodálatos következményeit keressük az életünkben. Figyeltünk már az öröm és az éneklés lehetőségére, ma pedig az imádság ajándékával foglalkozunk.

            Mai igehirdetési alapigénkben Pál apostol arra kéri Timóteust és az efezusi gyülekezetet, hogy tartsanak „könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért”, hogy a keresztyének nyugodt és csendes életet élhessenek „teljes istenfélelemben és tisztességben”. De nagyon fontos megértenünk, hogy az imádság nem egy feladat, amit Isten kiad nekünk, hanem ajándék. Óriási lehetőség, amiért mi az égvilágon semmit nem tettünk, hanem Jézus készítette el nekünk, és Ő szenvedett meg érte.

            A mai igékben legalább két döbbenetes kijelentésre rácsodálkozhatunk. Az egyik Jézus szava a vasárnap evangéliumából. Azt mondja Jézus: ²⁶Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, ²⁷hanem maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem. Ez azt jelenti, hogy Jézus beviszi a tanítványait, bevisz minket a Szentháromság Isten szeretetközösségébe. Ő az út az Atyához. Megfogjuk Jézus kezét, és Ő bevezet minket a Szentháromság közösségébe. És onnantól kezdve, amíg csak Jézuséi vagyunk, élvezhetjük az Szentháromság Isten szeretetközösségét. Benne lehetünk, tagjai, részesei lehetünk az Isten szeretetközösségének. Ezért nincs szükségünk semmiféle gurura vagy közvetítőre ahhoz, hogy Istennel beszélgessünk, mert Jézus a mi közbenjárónk, aki odavisz minket az Atyához.

            A másik megrendítő kijelentés a Timóteushoz írt levélből ezt a gondolatot folytatja: ⁵Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, ⁶aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Figyeljük meg, Testvéreim, hogy itt, amikor Pál apostol a martyria, vagyis a tanúságtétel szavát használja, akkor nem a tanítványok tanúságtételéről beszél, hanem Jézus tanúbizonyságáról. Arról, hogy Jézus az Ő kereszthalálával bebizonyította a szeretetét. Bebizonyította azt, amit olvasunk a textusunk 4. versében, hogy „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”. Istennek az a vágya, hogy Vele éljük az életünket itt a földön, és megoszthassa velünk az örökéletet a mennyországban. És ezt teljes bizalommal vonatkoztassuk mindannyian magunkra! Isten azt szeretné, ha Vele élném át az életem minden napját, és arra vágyik, hogy velem töltse az öröklétet.

            Erről az alapról indulhatunk az imádság felé. De mivel az Istennel való beszélgetés ajándéka elképesztően gazdag téma, ezért most leszűkítem arra, amiről a mai textusunkban Pál apostol ír: Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. ³Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.

            Nyugodt és csendes életet (biosz, tehát a földi életünk) élni teljes istenfélelemben: sokunk vágya ez. A világ mégis mindig más irányba akar kényszeríteni bennünket. A levél íródásának idején a keresztyénüldözés akadályozta meg, hogy a hívők csendes és nyugodt istenfélő életet élhessenek. Ma a korszellem és a társadalmi elvárások teszik velünk ugyanezt. Építsünk minél nagyobb karriert, éljünk át minél több élményt, jussunk el mindenhova, ismerjünk minél több embert, mutassuk meg mindenkinek, hogy kik vagyunk, és milyen nagyszerű dolgokat teszünk és birtokolunk. Minél nagyobb tempóban éljük az életünket, annál fontosabbnak érezhetjük magunkat, annál értékesebbnek érezzük az életünket. A korona vírus miatti karantén azonban talán sokak számára megmutatta, mekkora értéke lehet a nyugodtabb, eseménytelenebb, korlátozottabb életnek. Mélyebben megélhetjük a kapcsolatainkat és a tevékenységeinket, ha van idő együtt lenni, és van elég idő a tevékenységeinkre. De ehhez sok másról le kell mondani. Na, ez az, ami a mai ember számára idegen és ijesztő.

Amikor a szentíró arra kéri Timóteust, és vele együtt arra hívja az egész efezusi gyülekezetet és minket is, hogy imádkozzanak a királyokért és feljebbvalókért, akkor ezt az egész problémát nagyobb összefüggésbe helyezi. Nem vagyunk tehetetlenek, mert Isten nekünk ajándékozta az imádság lehetőségét, és Jézus megszenvedett a bizalmunkért. Igen, észre kell vennünk a világi és a hívő élet konfliktusát, értenünk kell a feszültség okát, de látnunk kell azt is, hogy a mindezek feletti hatalom Isten kezében van, és Ő szívén viseli minden ember sorsát. Minket, hívőket pedig arra hív, hogy bátran kérjünk, bátran könyörögjünk a változásért.

 

Nagy ajándékunk van, Testvéreim. Éljünk az imádság ajándékának lehetőségével! Ámen.

 

Szabadon - a teljes valóság bizonyosságában

A kép forrása: http://igemorzsa.hu/gyerek_oldal/biblia-tanulmany/III.evfolyam/IV.negyed/kicsi/03.html

     Amikor Cantate vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, fontos tudnunk, hogy minden bűnünk gyökere az, hogy elszakadunk Istentől. Eltávolodunk az Ő szeretetétől és kegyelmétől. Elfelejtkezünk arról, hogy mi mindent tett értünk, hogyan emelt fel bennünket a bűn jövőtlenségéből, hogyan hozott ki bennünket a sötétségből, és adott új kezdetet, reményteljes jövőt, életet nekünk.

         Ez a felejtés képes visszarántani, vagy szép lassan visszahúzni bennünket a reménytelenségbe. Elveszíthetjük életünk középpontját, és újra azon kapjuk magunkat, hogy csak kóválygunk, mert nem halljuk a jó Pásztor hangját. Pedig a jó Pásztor életét adta értünk, és egyetlen célja, hogy életet, teljes és örök életet adjon nekünk.

     Vajon az elmúlt héten jelen volt-e a gondolatainkban a szent emlékezés, vagy a hanyatlást hozó felejtés uralt bennünket? Vajon a szavaink, az énekünk Szabadítónkat, Megváltónkat hirdette, vagy elveszettségünkről tett tanúbizonyságot? A Szentlélek adjon nekünk készséget arra, hogy felismerjük, ha eltévelyedtünk, és szüljön vágyakozást bennünk a jó Pásztor után!

Az igehirdetés alapigéje: ApCsel 16, 25-34

25Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. 26Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. 27Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. 28Pál azonban hangosan rákiáltott: „Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!” 29Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; 30majd kivezette őket, és ezt kérdezte: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” Ők pedig így válaszoltak: 31„Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” 32Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. 33Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. 34Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.

          Pál és Szilász börtönben ülnek. És most ne egy EU-komfortos börtönre gondoljunk, hanem arra, hogy ez a két ember kemény botozás után kalodába zárt lábakkal ül a belső börtön sötétségében. Ahelyett, hogy missziói munkájukat folytathatnák, és Jézus Krisztust hirdetnék Filippi lakosainak.

         És mégis: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent.” És itt most tényleg ne valami szomorú, panaszos éneklésre gondoljunk, hanem dicsőítésre! Az eredeti szövegben itt a hümneó szó szerepel, ami magasztalást, dicsőítést jelent. Tehát miközben Pál és Szilász sajgó sebekkel tele, mozdulatlanságra kényszerítve, emberileg kilátástalan helyzetben a börtön mélyén ülnek, Isten magasztalják. Dicsőítik. Énekkel dicsérik.

        Csak azért lehettek képesek erre, mert tudták, hogy a teljes valóság sokkal több, mint amit fizikailag látnak és tapasztalnak. És az, ami jelen pillanatban történik velük, egy nagy történet kicsi, de fontos részlete.

       Néhány hónappal ezelőtt láttam egy csodálatos rövidfilmet. Mindössze 7 perces, mégis egészen felemelő. A címe: Az eltávolított fátyol. A film azt mutatja be, hogy mi is történik valójában a szentmisén, vagy az úrvacsorás istentiszteleten. Az történik, hogy az Isten jelen van. Szól, és cselekszik. Mielőtt a Sanctust énekeljük, mindig ezt imádkozzuk: „Az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével, és a földön küzdő egész egyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét”. Ez azt jelenti, hogy az istentisztelet liturgiájában a menny és a föld összeér. Mi csak azt látjuk, ami fizikailag látható a szemünk számára. De tudnunk kell azt, amit a kisfilm megmutat: Jézus jelen van. Megtöretett testét és kiontatott vérét adja nekünk. És amikor istentiszteletet vagy misét ünnepelünk, jelen vannak az angyalok és az üdvözültek mennyei seregei. És mindez azért történik, hogy átélhessük Isten hatalmas és irgalmas szeretetét.

        Pál és Szilász pontosan és biztosan tudták, hogy a teljes valóság sokkal több annál, mint hogy kalodába zárt lábakkal, megbotozva egy börtön mélyén ülnek. A teljes valóság ennél sokkal több. Mert Jézus velük van. Nemcsak ott és akkor, hanem „minden napon a világ végezetéig”. És lehet, hogy abban a pillanatban emberi számítás szerint úgy tűnt, hogy küldetésük vesztes ügy, Jézus számára minden lehetséges, és a leglehetetlenebb helyzetben is csodákra képes. Ezért magasztalták az Istent éjféltájban a börtön sötétségében, és nemsokára fizikailag is megtapasztalhatták azt, ami hitük által bizonyosság volt számukra. Mert „nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek”. Most már nem csak a lelkük, hanem a testük is szabad volt. Mégsem mentek sehova. Miért nem menekültek el? És miért nem menekült el a többi fogoly sem? Valószínűleg azért, mert a Szentlélek erre indította őket. Az viszont biztos, hogy ez megmentette egy ember életét. Sőt, nem csak az övét, hanem egész háza népének az életét. Hiszen ez a börtönőr minden nap és minden éjjel, amikor szolgálatban volt, hallhatta Pál és Szilász imáit és himnuszait, és amikor megértette, hogy a foglyok nem menekültek el, Isten iránta való szeretetére döbbent rá.

        Pál és Szilász börtönben ültek, de nyomorúságuk közepette is a hitükben éltek, Jézus jelenlétében és biztos vezetésében maradtak. Ezért még a börtönben ülve, kalodába zárva is énekeltek, és így Isten eszközeivé váltak a börtönőr megtérésében.

      Szükséges tovább magyaráznom? Vagy anélkül is világos, hogy mi is lehetünk szabadok a legkorlátozottabb helyzetünkben és állapotunkban is? Cantate vasárnapján adjunk időt magunknak és Istennek arra, hogy megértsük a teljes valóságot. Nem csak azt, amit a szemünk lát, amit fizikailag és racionálisan ebben a pillanatban felfoghatunk, hanem azt, amit Isten jelenléte és cselekvése jelent számunkra. Hogy itt van velünk, és a neve Szabadító. Ámen.

Az eltávolított fátyol: https://www.youtube.com/watch?v=dLaDuGw-7gc

Megállni a jó Pásztor előtt, és engedni, hogy vezessen...

Philipp Galle: Jézus, a jó pásztor (rézmetszet)

Amikor jó Pásztor vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, figyeljünk Jézus szavaira. Azt mondja: „az enyéim ismernek engem”. Vajon mi ismerjük-e Jézust, felismerjük-e a hangját? Jobban ismerjük-e Őt, mint egy héttel ezelőtt? Vagy, mint a karantén előtt? Hajlandóak és készségesek voltunk-e arra az elmúlt héten, hogy még közelebb engedjük magunkhoz és az életünkhöz Jézust, és így még közelebbről megismerjük feltámadott Urunkat?

Mást is mond Jézus az övéiről. Azt is mondja: „hallgatni is fognak a hangomra”. Figyeltük-e Jézus hangját? És amikor meghallottuk, hallgattunk-e rá? Jézus szólt hozzánk, minden áldott nap. Vajon meghallottuk-e a sok más hang között, és a saját gondolataink hangja között? Engedelmeskedtünk-e az elmúlt héten Jézus hangjának? Engedtük-e, hogy pásztoroljon bennünket?

A vasárnap evangéliuma: Jn 10, 11-16

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. ¹²Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és elszéleszti őket. ¹³A béres azért fut el, mert csak béres, és nem törődik a juhokkal. ¹⁴Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ¹⁵ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát: és én életemet adom a juhokért. ¹⁶Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor.

Jézus többször beszélt magáról úgy, mint pásztorról. Az eltévedt juh példázatában, és Jn 10 első felében is olvasunk erről. De ma csak a kijelölt versekre figyelünk.

Jézus azt mondja: “Én vagyok a jó pásztor.” Jézus pásztor, mi pedig a juhai vagyunk. Ez a kép egy kapcsolatról beszél nekünk. Egy olyan kapcsolatról, ami nem egyenrangú, mégis szeretetteljes és biztonságot adó. Mert Jézus nem csak azt mondja, hogy Ő pásztor, hanem azt, hogy Ő a JÓ pásztor. A jó pásztor pedig minden szempontból gondoskodik a nyájától, és védelmezi a juhait.

A mai textusunkban Jézus kibontja, hogy mit jelent, hogy Ő a jó pásztor. “A jó pásztor életét adja a juhokért.” Ez azt jeleni, hogy ennek a pásztornak a nyáj a mindene. Jézusnak az egyház a mindene. Mi, akik az egyház tagjai vagyunk, Jézus követői, tanítványai, mi vagyunk Jézus számára a legfontosabbak. Ezért adta az életét értünk. Akkora érték vagyunk a számára, akkora becsben tart minket, hogy meghalt értünk. Nekünk kellett volna meghalnunk a bűneink miatt, de Ő vállalta helyettünk a halált, hogy megmentsen minket. Ezért, amikor értéktelennek érezzük magunkat, vagy mások éreztetik ezt velünk, akkor gondoljunk arra, hogy Jézusnak olyan fontosak és értékesek vagyunk, hogy vállalta a kereszthalált értünk.

Aztán Jézus arról is beszél, hogy az övéi vagyunk, ezért mindig velünk marad. Soha nem hagy el minket. Akkor sem fut el, amikor a legnagyobb veszély leselkedik ránk, amikor a legnagyobb mélységben vagyunk. Hanem velünk marad, mellettünk marad. Harcol értünk, amikor arra van szükség, és törődik velünk, amikor arra van szükségünk. Mert az övéi vagyunk, a mindene vagyunk.

Azt is mondja Jézus: “Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet”. Jézus azért tudja, hogy mire van szükségünk, mert ismer minket, és velünk van. Egyenként ismer bennünket, nem egy massza vagyunk a számára. Tudja a nevünket, ismeri jellemünket, örömeinket, bánatainkat, múltunkat, jelenünket, jövőnket. A titkainkat is. Ezért mindig tudja, mire van szükségünk, és azt adja nekünk - ha engedjük.

Van egy német ifjúsági ének, amit nagyon megszerettem még Németországban, mert ez az utolsó sora: und ich danke dir, dass du mich kennst und trotzdem liebst. És köszönöm, hogy ismersz engem, és mégis szeretsz.

Végül pedig azt olvassuk mai igeszakaszunkban: “Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnek kell, és hallgatni is fognak a hangomra, és akkor lesz egy nyáj és egy pásztor.” Jézus szíve mindig sokkal-sokkal nagyobb, mint a miénk. Nem csak a hozzánk hasonló embereket akarja megmenteni és vezetni, hanem minden emberrel ez a szándéka. Nem csak a zsidókat akarta pásztorolni, ezért a tanítványokat elküldte széles e világba, hogy a pogányok is megismerhessék a jó Pásztort, és a juhai lehessenek. Jézus célja az, hogy minden ember az Övé lehessen, és minden embernek örök élete lehessen. Ezért minden ember, aki Jézusé, összetartozik. Jézus így nyitogatja a mi szívünket is mások felé. Ő a mi egyetlen és közös Pásztorunk, Általa vagyunk minden Krisztus-követővel egyetlen tanítványi közösség. Ámen.

Líceumi reggeli áhítat

Áhítat Jn 21, 1-7 alapján

A videó megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=FEATzu0bsHo&feature=youtu.be

Videószerkesztés, egyebek: Simon Attila

"Boldogok, akik nem látnak, és hisznek"

Igehirdetés Zak 8, 6-8 alapján

A kép forrása: http://www.refkertvaros.hu/2012/05/boldogok-akik-nem-latnak-es-hisznek/

⁶Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tűnik a megmaradt nép számára, hogy ez így lesz abban az időben, az én számomra nem lehetetlen - így szól a Seregek Ura.

 ⁷Ezt mondja a Seregek Ura: Én kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről. ⁸Hazahozom őket, és Jeruzsálemben laknak; az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán.

„Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” – olvastuk Jézus utolsó boldogmondását a vasárnap evangéliumában. Erre hív meg minket ma Jézus, és Zakariás próféta is: nem látni, de hinni. Meggyőződéssel bízni az Istentől kapott ígéretek megvalósulásában. És nem véletlen, hogy Jézusnak ez a boldogmondása is többes számban van. Mert Ő mindig közösséget teremt azok között, akik Benne hisznek.

Zakariás próféta olyan korban élt, amikor Izráel népe már rég kigyógyult fennhéjázó gondolkodásából. Ám a gőg helyét az Isten előtti alázat helyett a kishitűség vette át bennük. Isten hazavitte a nép egy részét a babiloni fogságból, és a lerombolt jeruzsálemi templom újjáépítésére hívta őket. A felmerülő gondok azonban elkedvetlenítették őket. Beletörődtek sanyarú sorsukba, népük szétszóratásába, mint akiknek nincs szabadító Istenük. Ebben a légkörben hívta el Isten Zakariás prófétát, hogy hirdesse: „Ezt mondja a Seregek Ura: Bár lehetetlennek tűnik a megmaradt nép számára, hogy ez így lesz abban az időben, az én számomra nem lehetetlen - így szól a Seregek Ura.”

Van, ami számunkra lehetetlen. Emberileg lehetetlen. Nem látunk kiutat, megoldást, nincs reményteli jövőképünk. Így voltak a tanítványok is Jézus kereszthalála után. Bezárkóztak egy házba, mert féltek. Együtt voltak egy házban – egymással és veszteségeikkel. Bezárkóztak, hisz aki megölte Mesterüket, őket is megkeresheti. Aztán eljött Jézus. Amikor azt gondolták, hogy soha többé nem jön el hozzájuk, Ő egyszer csak megjelent, és megállt középen. Most mi is be vagyunk zár(kóz)va. Talán félünk is, féltjük életünket, mint a tanítványok. Veszteségeink is vannak bőven, kisebbek és nagyobbak. Vasárnaponként azonban, amikor istentiszteletet ünnepelünk a televízió vagy a rádió adása segítségével, vagy az istentisztelet szövegét olvasva, tanítványtestvéreink lelki közösségébe kerülünk. És Jézus közöttünk is megáll középen. A mi életünkben, a mi közösségünkben is ott szeretne lenni: középen. Hogy békességet adhasson nekünk. Olyan helyzetekben is, amelyekben a békesség emberileg lehetetlennek tűnik. Nemhogy a boldogság…

A Húsvét utáni első vasárnapot Fehérvasárnapnak is nevezzük. Ezen a napon találkozott először Tamás a feltámadott Jézussal. Ezen a vasárnapon mondta ki Tamás Jézusnak – először a tanítványok közül: „Én Uram, és én Istenem!” És később ezen a napon vetették le Húsvétkor kapott fehér ruhájukat a frissen megkeresztelt őskeresztények, hogy megkezdjék új életüket Krisztusban, Akit két szemükkel már ők sem láttak, és mégis hittek.

Isten maga mondta ki, hogy emberileg lehetetlen, amiről Zakariás prófétált: a mennyei Jeruzsálem, ahova Isten hazaviszi övéit, és ahol végre tökéletes lesz az egység az Isten és népe között. Igen, emberileg lehetetlen, ahogyan a feltámadás vagy az élő Krisztus-hit is az. De Isten azt is mondja: „az én számomra nem lehetetlen”. És ezt mi már tapasztalatból tudjuk. Hiszen hányszor találkoztunk a Feltámadottal az igében, a kenyérben és a borban! És hány lehetetlen helyzetből szabadított már meg bennünket az Úr életünk során!

Végül pedig nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy milyen ígéretet rejtenek az igehirdetési alapigénket megelőző versek: „Ezt mondja a Seregek Ura: Fognak még öregemberek és öregasszonyok üldögélni Jeruzsálem terein, és mindegyiknek bot lesz a kezében, mert magas kort érnek meg. ⁵A város terei megtelnek fiúkkal és leányokkal, akik vígan játszadoznak a tereken.” (Zak 8, 4-5) Most, amikor a városok terei üresek, és időseinket féltve bezárkózunk, Isten igéje az élet megújulását és kiteljesedését ígéri. Igen, hisszük, hogy a mennyei Jeruzsálemben mindez teljességében megvalósul. De azt is hisszük, hogy Isten a földi életünkben is tud és akar megújulást, szabadulást és gyógyulást hozni. Ezért a hitünk ad nekünk boldogságot, még a leglehetetlenebb helyzetben is. Mert „boldogok, akik nem látnak, és hisznek”. Ámen.