A tarvágás reménysége

Michelangelo: Ézsaiás

Amikor Szentháromság ünnepén magunkba nézünk és bűnbánatra készülünk, Pál apostol Isten-dicsőítésére figyelünk: „Az Örökkévaló Királynak, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké, halleluja!” (1Tim 1, 17)

            Amikor az elmúlt hetünkre nézünk, vajon mit látunk? Isten volt-e az életünk Királya? Ő uralta-e a gondolkodásunkat, a döntéseinket, a szavainkat és a cselekedeteinket? Vajon Tőle vártuk-e a boldogságunkat és boldogulásunkat? Tőle vártuk-e szolgálatunkhoz a vezetést, az erőt és az áldást? Ő volt-e az, aki számunkra a legtöbb, a legnagyobb, a legfontosabb, és a leghatalmasabb? Vagy volt valami vagy valaki, aki átvette az Ő helyét? Vajon mit vártunk Tőle? Mit vártunk Tőle önmagunk számára, a szeretteink számára, a gyülekezetünk számára? Csak földi boldogulást, vagy örök együttlétet az Istennel?

            Ez a mai ünnep arra hív bennünket, hogy annak lássuk a Szentháromság Istent, aki valójában. „Örökkévaló Királynak, (…) halhatatlan és láthatatlan egy Istennek”, akié a „tisztesség és dicsőség örökkön-örökké”. Ő teremtett Téged és engem, Ő váltott meg Téged és engem, és Ő szentel meg Téged is, engem is. Őelőtte állunk most meg, az Ő szavát halljuk, az Ő Szentlelkét kérjük, hogy ébresszen a szívünkben bűnbánatot, és adja meg, hogy elfogadhassunk a Szentháromság Isten irgalmas szeretetét.

Igehirdetés Ézs 6, 1-13 alapján

1Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot. 2Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült. 3Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet! 4A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel.

5Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim! 6És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. 7Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.

 8Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! 9Ő válaszolt: Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.

 11Megkérdeztem: Meddig tart ez, Uram? Ő így felelt: Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!

            Megvallom, hogy akárhányszor elolvastam vagy felolvastam ezt az igeszakaszt, vagy akár prédikáltam róla, mindig csak az első felére figyeltem. Arra, hogy milyen lenyűgöző volt az Isten megjelenése ott a jeruzsálemi templomban, és arra, hogy minden különösebb felhajtás nélkül elvette Ézsaiás bűnét. Mintha nem lenne kérdés számára, hogy megbocsát a bűnét megvallónak.

            Mindig csak ennyire terjedt ki a figyelmem. Lázasan kutattam az emlékeim között, hogy amikor 2000-ben ott voltam Debrecenben életem első Szélrózsáján, akkor valaki figyelmeztetett-e arra, hogy mi következik azután, hogy „Itt vagyok, engem küldj!”? Persze, sejtem, hogy én nem voltam hajlandó foglalkozni a folytatással, egyszerűen nem voltam nyitott rá. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy az Úristen hogy behúzta a csőbe Ézsaiást. (Vagy nem ez történt? Meglátjuk…)

    „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Amikor az Úristen megjelenik - teljes dicsőségében, mint Ézsaiásnál, vagy csendesen és váratlanul, mint Ady Endre versében, és még a bűneinket is elveszi, és felteszi ezt a kérdést, hogy „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, akkor van-e esélye Ézsaiásnak, vagy akárkinek, mondjuk Neked vagy nekem, hogy esetleg mást mondjunk, mint Ézsaiás: „Itt vagyok, engem küldj!” Hát persze, hogy nincs! Mert ellenállhatatlan az Isten!

    És miután Ézsaiás felajánlkozott: „Itt vagyok, engem küldj!”, jön az, amire ezelőtt egyszerűen nem voltam hajlandó odafigyelni. Kizártam a tudatomból, mintha nem is lenne: „Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.”

    Valószínűleg ez minden próféta és tanítvány és pap és lelkész és lelkipásztor rémálma. Azt hirdetni, hogy halljátok, de ne értsétek meg. Lássátok, de ne ismerjétek fel, hogy mit láttok. Ne legyen megtérés és gyógyulás, miközben korábban egy csomó próféta hirdethette a megtérést, és előfordult, hogy történt is megtérés!

    Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel. Mi az álmotok? Emberek gyógyulása, a gyülekezeteink gyógyulása. Hogy az a kisgyermek, akit megkeresztelünk, az majd nemcsak testben, hanem lélekben is növekedik, és meg is marad a gyülekezet, az egyház közösségében, sőt idővel majd szolgálatot is vállal. A reménytelen, gyülekezettől elszakadt emberek életében meg majd pálfordulás következik be. Gyógyulás, növekedés, élet…

    De Ézsaiás valami egészen mást hallott az Istentől. Ahogyan Isten jelenléte szinte szétfeszítette a templom falait, úgy Isten szava szétfeszíti a gondolkodásunk kereteit. Ézsaiás nem volt elragadtatva Isten szavaitól, mert egyből megkérdezte: „Meddig tart ez, Uram?” Ugye, ez csak a küldetésem elejéről szól? És azután majd kapok egy hálásabb feladatot is, igaz?

    De az ÚR így válaszolt: „Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri!”

    Hát, igen, az Úristen nem árul zsákbamacskát. Jézus se hallgatta el soha a tanítványai elől, hogy üldöztetés vár rájuk. Úgyhogy Ézsaiás - prófétaságának első napján - szembesült azzal, hogy bizony, itt tarvágás következik.

    És van-e valami, ami félelmetesebb a számunkra, mint az a tudat, hogy tarvágás következik - az életemben, vagy a közösségem életében, vagy akár mindkettőben? Elveszítem azt, amit már megszereztem, elpusztul az, amiért megküzdöttem, levágatik az, ami egyszer már felnövekedett. Volt valami, amit fel tudtam mutatni, ami élt, és működött, még ha nem is tökéletesen, de most kivágatik.

    Ezt hozta Trianon Magyarország számára 100 évvel ezelőtt. Az ország lakosságának kétharmadát elveszítettük, az ország területének kétharmadát elveszítettünk. Ami azelőtt egységben működött, gazdaságilag, kulturálisan és mindenhogyan, az többé nem lesz egység, tehát nem is működhet! Nem véletlenül mondta azt Apponyi Albert 1920. január 16-án a trianoni védőbeszédében: „(…) ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.” És ezt a kérdést, és Trianon kegyetlen tapasztalatát valahol mindannyian tovább hordozzuk magunkban, mert hiába halt ki azóta több generáció, nem hiszem, hogy tragédiája teljesen feloldódhatott volna.

    Van, aki számára ez egészen nyilvánvaló, van, aki számára kevésbé. De amikor majd bepótoljuk az ágfalvi trianoni sétánkat, vagy ha elutazunk a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe, a Délvidékre vagy Szlovénia magyarlakta falvaiba, és magyarul beszélgetünk az ott élő magyarokkal, abban a pillanatban biztosan érezni fogjuk. És amikor hazajövünk, mi is úgy leszünk, mint Pethő Judit lelkésznő, miután Pünkösdkor átért a határon a felvidéki szolgálatból: „Magyar nyelvű istentisztelet, magyarul hirdetett evangélium, magyar Himnusz. Magyar evangélikus templomok és magyar emberek. De miért én vagyok akkor az egyetlen, aki Magyarországon hajtja ma álomra a fejét?” (Kötőszó, 2020. június 4.)

    Tarvágás. Úgy tűnik, hogy színtiszta pusztítás. Aztán így szól az Úristen: „De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!”

    Vannak fák, mint a cser vagy a tölgy vagy az akác, amelyet ha kivágnak, de a gyökerüket meghagyják, akkor újrahajtanak. Újra kisarjadnak, és új fa lesz belőlük. Ilyen tarvágás az, amit az Isten megenged. Olyan halál, amelyből új élet fakad. „Magától”.

    Mert lehet, hogy úgy tűnt, szép magasra sikerült növesztenünk a fánkat, vagy az erdőnket, sok mindent megszereztünk, és sok mindent felmutathattunk, mégis kell a tarvágás. Mert közben „bölcsek és értelmesek lettünk” gyermekek helyett. Pedig – ahogyan az evangéliumban hallottuk -, Jézus így ujjongott a Szentlélek által a 72 tanítvány visszatérése után: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.”

    A 72 tanítvány visszatért Jézushoz. Nem voltak ők tudósok, nagy emberek, politikusok vagy gazdag és köztiszteletben álló emberek, vagy megbecsült és ünnepelt művészek. Hanem halászok, meg exvámszedők, meg ilyenek. De tanítványok. Gyermekek. Görögül népiois, vagyis olyan kisgyermekek, akik még nem tudnak beszélni. Aki a szüleiken lógnak, az ölükbe kérezkednek, és folyton körülöttük lábatlankodnak, úgy, hogy lépni alig lehet tőlük. Ilyenek a tanítványok. Mindig visszatérnek Jézushoz, mindig a közelébe vágynak. Ilyenek azok, akiknek az Atya és a Fiú felfedi a titkait.

    Hát ezért kell a tarvágás. És ezért megéri. De ha már itt tartunk, térjünk vissza Ézsaiáshoz! Az elején azt mondtam: az Isten csőbe húzta őt. Lenyűgözte a jelenlétével, elvette a bűneit, aztán pedig egy irdatlan nehéz küldetéssel bízta meg őt. Igen, kívülről szemlélve valóban úgy néz ki, hogy az Úristen csúnyán rászedte ezt a szegény prófétát. De belülről nézve… Belülről nézve egészen más a kép. Istennel találkozni, a jelenlétében fürdeni, irgalmas szeretetét átélni – mindennél többet jelent. Nincs ennél jobb. És ha innen nézzük Ézsaiás elhívását, akkor többé nem mondhatjuk, hogy az Isten csőbe őt. Valóban iszonyú hálátlan feladatot kapott! De az Úristen felkészítette, és megadta a küldetéséhez szükséges összes muníciót. Előkészítette őt szeretetének ráárasztásával és megajándékozta a jövő reménységének ígéretével. Ámen.