Egymásra mutogatás helyett...

Igehirdetés Jak 1, 12-15 alapján

Elhangzott: 2020. Március 1-én a Fabricius Otthonban

Raffaello: Ádám és Éva

12Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. 13Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. 14Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. 15Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.

Böjt kapujában, a múlt vasárnapi istentiszteleten Isten igéje őszinteségre hívott bennünket: őszinte magunkba nézésre, és őszinte kapcsolatra. Erre az alapra tudunk építkezni a böjti időben. Ma pedig, a böjti idő 1. vasárnapján az ünnep minden igéje a kísértésről szól. De miért pont a kísértésről?

Az ősegyházban a Húsvét előtti hetekben készítették fel a keresztelésre azokat, akik keresztyénné akartak válni. A böjti idő volt a keresztségre való felkészülés ideje. Ám ősi tapasztalat, hogy amikor valaki arra készül, hogy Istené legyen, Jézus Krisztus követője váljon, akkor megjelenik a Kísértő, még erőteljesebben, mint bármikor. Az a célja, hogy bűnre csábítson, és Istentől eltávolítson. Amikor pedig mi, keresztyének arra törekszünk, hogy böjt idején teret adjunk önmagunkban és az életünkben Istennek, hogy betöltsön minket, akkor számíthatunk arra, hogy a kísértések felerősödnek bennünk és körülöttünk.

Éppen ezért már az ősegyházban is Jézus megkísértésének a története hangzott fel ennek az időszaknak az elején. Úgy kezdd el a böjtöt, úgy teremts nagyobb teret Istennek magadban, hogy tudod: Jézus az, aki legyőzött minden kísértést, és Te is Ővele tudod legyőzni a Téged érő kísértéseket.

A legtöbben nehezen viseljük már csak a tényét is a kísértés lehetőségének. Miért van ez így? Miért olyan nehéz az élet, miért kell mindig harcban állnunk önmagunkkal és a Kísértővel? Nagy a kísértés arra, hogy megfáradjunk, vagy éppen felelőst keressünk. Kinek a hibája, hogy folyton küzdenünk, viaskodnunk kell?

Ádám és Éva, amikor Isten felelősségre vonta őket engedetlenségük miatt, egymásra mutogattak, meg a kígyóra, és végső soron Istenre. „Az asszony, akit te adtál mellém, ő adott nekem a fáról.” „A kígyó szedett rá, azért ettem.” Hibást, felelőst, bűnbakot keresünk, miközben az ige azt mondja: „mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe”.

Gondolkodtál már azon, hogy Ádám és Éva mindent, de mindent megkaptak Istentől az Éden kertjében? Nem létezett ott hiány, szükség. Minden tökéletes volt számukra. Mégis úgy döntöttek, hogy engedetlenek lesznek, és azt teszik, amit Isten megtiltott nekik. „Mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe”. Vajon ismerjük-e a saját kívánságainkat, a gyenge pontjainkat? A Kísértő biztos, hogy ismeri! Ezerféle arca és eszköze van arra, hogy kihasználja ezeket. Jézus megkísértésének a történetében azt olvassuk, hogy az ördög még a Szentírásból is idéz, hogy tőrbe csalja Jézust. Mert mindenkit személyre szabottan kísért.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy amikor gyónunk, melyek azok a bűnök, amelyek rendre visszatérnek az életünkbe. Milyen visszatérő bűneink vannak az Istennel való kapcsolatunkban, az önmagunkkal és az embertársainkkal való kapcsolatunkban? Mert ha ezeket felismerjük, és azok gyökerét is meglátjuk, akkor jobban odafigyelhetünk, és tudatosabban kérhetjük Jézus segítségét. Kérhetjük, hogy mutassa meg nekünk a gyenge pontjainkat, és segítsen megerősödni abban, amivel ellenállhatunk a kísértésnek.

A kígyó azt hazudta az első emberpárnak, hogy nem halnak meg, ha esznek a tiltott gyümölcsből. Az volt a csavar a szavaiban, hogy valóban nem maga a gyümölcs ölte meg őket. Nem volt az mérgező. Hanem az volt a vesztük, hogy a kígyó rést üthetett az Istenben való bizalmukon. Elképzelték, hogy Isten nélkül is élhetnek. Arra vágytak, hogy Isten nélkül élhessenek. Elszakították magukat Istentől, pedig Nélküle nincsen igazi és teljes élet.

Bennünk is ez a kívánságok gyökere: Gondolhatjuk azt, hogy nem kell nekünk az Isten. Vagy legalábbis csak korlátozottan. Csak szolidan. Csak amennyire kényelmes, amennyire megnyugtató. De gondolhatjuk azt is, hogy mi nem kellünk az Istennek. Pedig az Isten jön, és a szellős alkonyatban, mint egy szerelmes jár-kel a kertben, hogy találkozhasson velünk. Még azután is, hogy kísértésbe estünk! Mert Ő ennek ellenére is szeret. Így is akar bennünket, így is vágyik ránk.

Ezért lehetséges az, amit Jakab apostol ír: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart.” Boldog ember az, aki tudja, hogy a kísértések közepette sem hagyja magára az Isten. Boldog ember az, aki tudja, hogy van nekünk Jézusunk, aki minden kísértést legyőzött, és Vele mi is győzhetünk. Boldog ember az, aki tudja: arra sóvárog az Isten, hogy nekünk adhassa az élet koronáját, és ezért mindent megtesz, ezért munkálkodik, ezért küzd. És boldog ember az, aki ebben a tudatban, ezzel a hittel indulhat el a böjti úton. Ámen.