Búcsú a Fabricius Szeretetotthontól

Az írás megjelent a Christophoros 2020. böjti számában

Fabricius Szeretetotthon – a mi Otthonunk

Van egy Luther-rózsás épület a Kisfaludy utca és a Gyóni Géza utca sarkán. Ez a Fabricius Endre Evangélikus Szeretetotthon. Ez az Otthon a gyülekezetünké. A miénk. Nem tudom, kedves Olvasó, eszedbe jut-e néha, kik élhetnek ott, kik dolgoznak benne, kik hagynak ott napról-napra, hétről-hétre egy darabot a szívükből. Nem kérek sokat Tőled, csak egy fohászt értük a napi imádban.

A Fabricius Szeretetotthoban idősek élnek. Idősek, akik voltak gyermekek, voltak ifjak, majd felnőttek, de mára megöregedtek. Amit látsz belőlük, csak egy szeletke belőlük. Nem látod, hogyan sistergett bennük az élet, nem látod, mennyi küzdelem és munka van a hátuk mögött, nem látod, hogyan szaladtak, mennyit cipeltek, nevettek és sírtak. Csak azt láthatod, ami most van, és az elmúlt idők felcsillanását egy-egy ünnepi pillanatban.

Különös az élet. Megpróbál, megedz, és emeli a tétet. A végére hagyja a legnehezebbet. Eljön az idő, amikor el kell engedni a sebességet és az ügyességet. A kép lassan elhomályosodik, a hang elhalkul, az ének megfakul. Semmi sem megy úgy, mint régen. És amikor egy idősotthonba beköltözöl, tudod: ez az utolsó állomás. “A nagy útra való készülés háza” (Ittzés János). Végignézel az életeden, és nem hiszed el, milyen gyorsan elröppent. Máskor meg visszanézel, és azt nem érted, hogyan bírtad ki az egészet. Számvetés, értelemkeresés, s a végén talán békesség.

És nem hallgatom el Előled, amit oly sokan takargatnak. Hogy a vége, igen, a halál. Hiszem, hogy csak innen nézve vég, a másik oldalról már kezdet. Átkerülés az Isten egyik kezéből a másik kezébe. Igen, hiszem, de micsoda bizalom kell elmerülni benne! Hát ezért kérem az imáidat, kedves Olvasó. Csak egy fohászt minden nap. Értük, a mi időseinkért. Nem csak az Otthonban, de kórházban, családban, garzonban vagy palotában. Bizalomért, hogy megszülessen bennük a béke, és türelemért, hogy elviseljék, míg elérkeznek a célig.

Búcsúigehirdetés a Fabricius Szeretetotthonban

A kép forrása: http://moroccanoilbeautifulbusiness.com/time-say-goodbye/

Igehirdetés Lk 14, 15-24 alapján

Elhangzott 2020. június 21-én a soproni Fabricius Szeretetotthonban

¹⁵Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: „Boldog az, aki Isten országának vendége.” ¹⁶Ő pedig a következőképpen válaszolt: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. ¹⁷A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. ¹⁸De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! ¹⁹A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! ²⁰Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. ²¹Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat. ²²A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. ²³Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. ²⁴Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.” 

    A mai vasárnap evangéliumi igeszakasza Jézus példázata a nagy vacsoráról. Az Isten országát ahhoz hasonlítja Jézus, mint amikor „egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg”. Olyan egyszerűnek tűnik ez a mondat: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg”. Ám ez a mondat az Istenről, és az Ő országáról szól. Arról, hogy az Isten készít számunkra valamit, amit mi emberek az ünnepi vacsora képének a segítségével tudunk elképzelni. Egy vacsora, ahol bőség van. Egy vacsora, ahol közösség, szeretetközösség van. Egy vacsora, ahol jó lenni, ahol otthon érezhetjük magukat, ahol testünk és lelkünk megelégülést nyer. Ahol nem szenvedünk hiányt semmiben, ahol nincs magány, csak biztonság, táplálék és szeretet.

Jézus azért mondta el ezt a példázatot, hogy tudjuk: ezt készíti nekünk az Isten, erre hív meg bennünket. Velünk akar ünnepelni. Velünk akarja tölteni az örökkévalóságot. Nekünk akar adni mindent, amit nem kaphattunk meg, amiben szükséget szenvedtünk.

Honnan tudom, hogy az Isten meghívott minket az Ő országába, hogy Vele ünnepeljünk? Honnan tudom, hogy Te és én meghívást kaptunk? Onnan, hogy meg vagyunk keresztelve. A keresztségben az Isten a gyermekévé fogadott, és kinyilvánította, hogy szeretné, ha örökre az Ő országának a tagjai lennénk. Testvérem, ha meg vagy keresztelve, akkor az Isten meghívott Téged az Ő országába.

Jézus korában Palesztinában a kettős meghívás volt érvényben. Az első meghívás jóval az esemény előtt történt. A házigazda értesítette a meghívottakat, hogy vacsorát tervez, és ha valaki elfogadta a meghívást, akkor azzal vállalta, hogy ott lesz. Ez volt az első meghívás. A második meghívás pedig akkor történt, amikor minden elkészült. Akkor értesítették a vendégeket, hogy jöhetnek a vacsorára. Ha valaki elfogadta az első meghívást, de mégsem ment el a második meghívás után, az halálos sértésnek számított. Hiszen, ha valaki elfogadta a meghívást, akkor a házigazda mindent megtett, hogy előkészüljön a fogadására, a vendégül látására.

Testvéreim, Isten készül arra, hogy mi is a mennyország lakosai legyünk, és mi is Vele ünnepelhessünk. Már akkor erre készült, amikor még meg sem születtünk. Ezért lett az Isten emberré Jézus Krisztusban. Hogy hirdesse nekünk az Isten országát, és lehetővé tegye a számunkra kereszthalálával és feltámadásával, hogy kinyíljon előttünk a menny kapuja. Ezért mondta Jézus a tanítványainak – nekünk is - az utolsó vacsora estéjén: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. ²Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? ³És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.”

            Az elmúlt hónapokban megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor egy ajtó be van zárva előttünk. Lehet, hogy mások kimehetnek és bemehetnek rajta, de mi nem. A Testvérek nem hagyhatták el az Otthon épületét, nem léphettek ki a bejárati ajtón. A szeretteik pedig nem léphettek be ugyanazon az ajtón. Akik kórházban voltak ebben az időszakban, utána 2 hétig nem hagyhatták el a szobájukat, de hozzájuk sem mehetett be senki azon az ajtón. Ha egy ajtó vagy egy kapu zárva van, nem nyílik ki, akkor nem jöhet létre a nagy találkozás azok között, akik az ajtó két oldalán vannak.

Testvéreim, az első bűneset óta az ember kívül van a mennyország kapuján. Számunkra zárva lenne a menny kapuja, ha Jézus nem nyitotta volna ki azzal, hogy magára vette a bűneinket, és a kereszten elszenvedte a mi bűneink büntetését. De Jézus feláldozta magát – helyettünk és értünk, és megnyitotta számunkra az utat. Kinyitotta a menny kapuját, mert TALÁLKOZNI AKAR VELÜNK OTT A MENNYBEN, és örökre velünk akar lenni mennyei otthonában.

            Erre a nagy találkozásra készít minket az Isten napról napra, vasárnapról vasárnapra. Erre a nagy találkozásra, örömünnepre hív bennünket minden istentisztelettel, áhítattal, minden bibliai igével. Isten nem akarja, hogy elengedjük a fülünk mellett ezt a meghívást, nem akarja, hogy visszautasítsuk ezt a meghívást, ezért küldi el szolgáit, hogy hirdessék a meghívást. És nem az számít, hogy ki ez a szolga, hanem az, hogy ki a Küldő és mi az üzenet. 3 éven át én lehettem Isten egyik eszköze (László atya a másik), hogy hangozzék Isten meghívása itt az Otthonban. De ha én elmegyek, Isten elküldi egy másik szolgáját, hogy az Ő meghívásának a hangja meg ne szűnjön szólni.

És ez a hívás, az Istenhez való tartozás összeköt bennünket ezután is, Testvéreim. Akkor is, ha már nem leszek itt. Ez tértől és időtől független összetartozás. Sokkal komolyabb távlatra szól, mint ez a földi élet. Hiszen ha Isten meghívott minket az Ő országába, és mi hallgatunk az Ő hangjára, akkor egy napon mind ott leszünk a mennyei vacsorán, és örömmel ünnepelünk az Isten szeretetközösségében.

Így válhat valóra az, amit Ittzés János Püspök Úr mondott igehirdetésben ennek a Háznak az avatásakor: „Legyen ez a ház a békesség, a nyugalom, a reménység, a nagy útra készülés háza!” Csak hallgassunk a hívó szóra! Ámen.

A tarvágás reménysége

Michelangelo: Ézsaiás

Amikor Szentháromság ünnepén magunkba nézünk és bűnbánatra készülünk, Pál apostol Isten-dicsőítésére figyelünk: „Az Örökkévaló Királynak, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztesség és dicsőség örökkön-örökké, halleluja!” (1Tim 1, 17)

            Amikor az elmúlt hetünkre nézünk, vajon mit látunk? Isten volt-e az életünk Királya? Ő uralta-e a gondolkodásunkat, a döntéseinket, a szavainkat és a cselekedeteinket? Vajon Tőle vártuk-e a boldogságunkat és boldogulásunkat? Tőle vártuk-e szolgálatunkhoz a vezetést, az erőt és az áldást? Ő volt-e az, aki számunkra a legtöbb, a legnagyobb, a legfontosabb, és a leghatalmasabb? Vagy volt valami vagy valaki, aki átvette az Ő helyét? Vajon mit vártunk Tőle? Mit vártunk Tőle önmagunk számára, a szeretteink számára, a gyülekezetünk számára? Csak földi boldogulást, vagy örök együttlétet az Istennel?

            Ez a mai ünnep arra hív bennünket, hogy annak lássuk a Szentháromság Istent, aki valójában. „Örökkévaló Királynak, (…) halhatatlan és láthatatlan egy Istennek”, akié a „tisztesség és dicsőség örökkön-örökké”. Ő teremtett Téged és engem, Ő váltott meg Téged és engem, és Ő szentel meg Téged is, engem is. Őelőtte állunk most meg, az Ő szavát halljuk, az Ő Szentlelkét kérjük, hogy ébresszen a szívünkben bűnbánatot, és adja meg, hogy elfogadhassunk a Szentháromság Isten irgalmas szeretetét.

Igehirdetés Ézs 6, 1-13 alapján

1Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot. 2Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült. 3Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet! 4A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel.

5Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim! 6És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. 7Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.

 8Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! 9Ő válaszolt: Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.

 11Megkérdeztem: Meddig tart ez, Uram? Ő így felelt: Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri. De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!

            Megvallom, hogy akárhányszor elolvastam vagy felolvastam ezt az igeszakaszt, vagy akár prédikáltam róla, mindig csak az első felére figyeltem. Arra, hogy milyen lenyűgöző volt az Isten megjelenése ott a jeruzsálemi templomban, és arra, hogy minden különösebb felhajtás nélkül elvette Ézsaiás bűnét. Mintha nem lenne kérdés számára, hogy megbocsát a bűnét megvallónak.

            Mindig csak ennyire terjedt ki a figyelmem. Lázasan kutattam az emlékeim között, hogy amikor 2000-ben ott voltam Debrecenben életem első Szélrózsáján, akkor valaki figyelmeztetett-e arra, hogy mi következik azután, hogy „Itt vagyok, engem küldj!”? Persze, sejtem, hogy én nem voltam hajlandó foglalkozni a folytatással, egyszerűen nem voltam nyitott rá. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy az Úristen hogy behúzta a csőbe Ézsaiást. (Vagy nem ez történt? Meglátjuk…)

    „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” Amikor az Úristen megjelenik - teljes dicsőségében, mint Ézsaiásnál, vagy csendesen és váratlanul, mint Ady Endre versében, és még a bűneinket is elveszi, és felteszi ezt a kérdést, hogy „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, akkor van-e esélye Ézsaiásnak, vagy akárkinek, mondjuk Neked vagy nekem, hogy esetleg mást mondjunk, mint Ézsaiás: „Itt vagyok, engem küldj!” Hát persze, hogy nincs! Mert ellenállhatatlan az Isten!

    És miután Ézsaiás felajánlkozott: „Itt vagyok, engem küldj!”, jön az, amire ezelőtt egyszerűen nem voltam hajlandó odafigyelni. Kizártam a tudatomból, mintha nem is lenne: „Menj, és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! 10Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon.”

    Valószínűleg ez minden próféta és tanítvány és pap és lelkész és lelkipásztor rémálma. Azt hirdetni, hogy halljátok, de ne értsétek meg. Lássátok, de ne ismerjétek fel, hogy mit láttok. Ne legyen megtérés és gyógyulás, miközben korábban egy csomó próféta hirdethette a megtérést, és előfordult, hogy történt is megtérés!

    Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel. Mi az álmotok? Emberek gyógyulása, a gyülekezeteink gyógyulása. Hogy az a kisgyermek, akit megkeresztelünk, az majd nemcsak testben, hanem lélekben is növekedik, és meg is marad a gyülekezet, az egyház közösségében, sőt idővel majd szolgálatot is vállal. A reménytelen, gyülekezettől elszakadt emberek életében meg majd pálfordulás következik be. Gyógyulás, növekedés, élet…

    De Ézsaiás valami egészen mást hallott az Istentől. Ahogyan Isten jelenléte szinte szétfeszítette a templom falait, úgy Isten szava szétfeszíti a gondolkodásunk kereteit. Ézsaiás nem volt elragadtatva Isten szavaitól, mert egyből megkérdezte: „Meddig tart ez, Uram?” Ugye, ez csak a küldetésem elejéről szól? És azután majd kapok egy hálásabb feladatot is, igaz?

    De az ÚR így válaszolt: „Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik. 12Eltávolítja az ÚR az embert, és nagyon elhagyott lesz az ország. 13Ha megmarad belőle egy tized, azt is újból pusztulás éri!”

    Hát, igen, az Úristen nem árul zsákbamacskát. Jézus se hallgatta el soha a tanítványai elől, hogy üldöztetés vár rájuk. Úgyhogy Ézsaiás - prófétaságának első napján - szembesült azzal, hogy bizony, itt tarvágás következik.

    És van-e valami, ami félelmetesebb a számunkra, mint az a tudat, hogy tarvágás következik - az életemben, vagy a közösségem életében, vagy akár mindkettőben? Elveszítem azt, amit már megszereztem, elpusztul az, amiért megküzdöttem, levágatik az, ami egyszer már felnövekedett. Volt valami, amit fel tudtam mutatni, ami élt, és működött, még ha nem is tökéletesen, de most kivágatik.

    Ezt hozta Trianon Magyarország számára 100 évvel ezelőtt. Az ország lakosságának kétharmadát elveszítettük, az ország területének kétharmadát elveszítettünk. Ami azelőtt egységben működött, gazdaságilag, kulturálisan és mindenhogyan, az többé nem lesz egység, tehát nem is működhet! Nem véletlenül mondta azt Apponyi Albert 1920. január 16-án a trianoni védőbeszédében: „(…) ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.” És ezt a kérdést, és Trianon kegyetlen tapasztalatát valahol mindannyian tovább hordozzuk magunkban, mert hiába halt ki azóta több generáció, nem hiszem, hogy tragédiája teljesen feloldódhatott volna.

    Van, aki számára ez egészen nyilvánvaló, van, aki számára kevésbé. De amikor majd bepótoljuk az ágfalvi trianoni sétánkat, vagy ha elutazunk a Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe, a Délvidékre vagy Szlovénia magyarlakta falvaiba, és magyarul beszélgetünk az ott élő magyarokkal, abban a pillanatban biztosan érezni fogjuk. És amikor hazajövünk, mi is úgy leszünk, mint Pethő Judit lelkésznő, miután Pünkösdkor átért a határon a felvidéki szolgálatból: „Magyar nyelvű istentisztelet, magyarul hirdetett evangélium, magyar Himnusz. Magyar evangélikus templomok és magyar emberek. De miért én vagyok akkor az egyetlen, aki Magyarországon hajtja ma álomra a fejét?” (Kötőszó, 2020. június 4.)

    Tarvágás. Úgy tűnik, hogy színtiszta pusztítás. Aztán így szól az Úristen: „De úgy, ahogyan a csernek vagy a tölgynek kivágás után is megmarad a gyökere. Ez a gyökér lesz a szent mag!”

    Vannak fák, mint a cser vagy a tölgy vagy az akác, amelyet ha kivágnak, de a gyökerüket meghagyják, akkor újrahajtanak. Újra kisarjadnak, és új fa lesz belőlük. Ilyen tarvágás az, amit az Isten megenged. Olyan halál, amelyből új élet fakad. „Magától”.

    Mert lehet, hogy úgy tűnt, szép magasra sikerült növesztenünk a fánkat, vagy az erdőnket, sok mindent megszereztünk, és sok mindent felmutathattunk, mégis kell a tarvágás. Mert közben „bölcsek és értelmesek lettünk” gyermekek helyett. Pedig – ahogyan az evangéliumban hallottuk -, Jézus így ujjongott a Szentlélek által a 72 tanítvány visszatérése után: „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.”

    A 72 tanítvány visszatért Jézushoz. Nem voltak ők tudósok, nagy emberek, politikusok vagy gazdag és köztiszteletben álló emberek, vagy megbecsült és ünnepelt művészek. Hanem halászok, meg exvámszedők, meg ilyenek. De tanítványok. Gyermekek. Görögül népiois, vagyis olyan kisgyermekek, akik még nem tudnak beszélni. Aki a szüleiken lógnak, az ölükbe kérezkednek, és folyton körülöttük lábatlankodnak, úgy, hogy lépni alig lehet tőlük. Ilyenek a tanítványok. Mindig visszatérnek Jézushoz, mindig a közelébe vágynak. Ilyenek azok, akiknek az Atya és a Fiú felfedi a titkait.

    Hát ezért kell a tarvágás. És ezért megéri. De ha már itt tartunk, térjünk vissza Ézsaiáshoz! Az elején azt mondtam: az Isten csőbe húzta őt. Lenyűgözte a jelenlétével, elvette a bűneit, aztán pedig egy irdatlan nehéz küldetéssel bízta meg őt. Igen, kívülről szemlélve valóban úgy néz ki, hogy az Úristen csúnyán rászedte ezt a szegény prófétát. De belülről nézve… Belülről nézve egészen más a kép. Istennel találkozni, a jelenlétében fürdeni, irgalmas szeretetét átélni – mindennél többet jelent. Nincs ennél jobb. És ha innen nézzük Ézsaiás elhívását, akkor többé nem mondhatjuk, hogy az Isten csőbe őt. Valóban iszonyú hálátlan feladatot kapott! De az Úristen felkészítette, és megadta a küldetéséhez szükséges összes muníciót. Előkészítette őt szeretetének ráárasztásával és megajándékozta a jövő reménységének ígéretével. Ámen.