A reménység ünnepe

A kép forrása: https://tudomanyplaza.hu/milyen-unnep-a-punkosd/

Amikor Pünkösd vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, Zakariás próféta igehirdetésére figyelünk: „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura” (Zak 4, 6c).

Vajon amikor döntéseket kell hoznunk, mi irányít bennünket? Istentől kérjük a vezetést, és Ő határozza meg a céljainkat, vagy a saját elképzeléseink, akaratunk, és vágyaink vezérelnek minket?

Bízunk-e abban, hogy Isten jelenléte és szeretete győzelemre visz bennünket? Hisszük-e ezt teljes szívvel, lélekkel és elmével? Vagy bizalmunk hiánya arra indít, hogy a saját elgondolásunk szerint éljük az életünket?

És vajon milyen eszközöket használunk arra, hogy megoldjunk nehéz helyzeteket, vagy kapcsolati problémákat? A szeretet eszközeit és útjait keressük, vagy valójában az önzés és az erőszak nyílt vagy rejtett formáit használjuk?

Az igehirdetés alapigéje: Jn 14, 16-21

Jézus mondja: "én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: 17az igazság Lelkét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” 18„Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok. 19Még egy kis idő, és a világ többé nem lát engem, de ti megláttok, mert én élek, és ti is élni fogtok. 20Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. 21Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”

Pünkösd azt hirdeti nekünk, hogy Jézus feltámadásának minden áldott következménye valósággá válhat az életünkben. A mi életünkben, a Tiédben, és az enyémben. A mi családunkban, a mi közösségünkben, a mi gyülekezetünkben.

A mai evangéliumi igeszakaszunk Jézusnak egy csodálatos kijelentésével kezdődik: 16én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: 17az igazság Lelkét. Nem tudom, hogy belegondoltatok-e már abba, hogy Jézus és az Atya rólunk beszélget. Talán most, ebben a pillanatban is. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán a tanítványoknak, hogy amikor a mennyben lesz, kérni fogja az Atyát, és Ő másik Pártfogót ad nekünk. Az első pártfogó maga Jézus. De Ő mennybemenetele óta a mennyben van, nincs itt úgy, mint akkor, amikor emberré született 2000 éve. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne törődne velünk folyamatosan. Dehogynem! Home office-ból dolgozik. Beszél az Atyával, rólunk, az egyházról, minden emberről, és nem kérdés, hogy az Atya megadja a másik Pártfogót nekünk, hogy velünk legyen mindörökké. Ő az igazság Lelke, vagyis Jézus Krisztus Lelke, és az Atya Isten Lelke. Így Jézust nem korlátozza többé az idő és a tér, mint akkor, amikor 33 évig itt élt a földön. Hanem a Szentlélek által mindig és mindenhol jelen tud lenni, és cselekedni.

 Jézus tehát megígérte a tanítványoknak az utolsó vacsorán, hogy beszél az Atyával, és ő elküldi a másik Pártfogót. Ez történt meg az első Pünkösdkor, és történik azóta is újra és újra.

            Na, de mit is tesz a Szentlélek? Jézus úgy nevezi, hogy Pártfogó. A görög szövegben itt a Paraklétosz szó szerepel, ami a pártfogón kívül azt is jelenti, hogy közbenjáró, szószóló, és vigasztaló. És Jézus azt mondja Róla, hogy Ő az igazság Lelke, és velünk lesz mindörökké. Nagyon fontos megértenünk, hogy Jézus nem szab semmilyen feltételt ehhez. Egyszerűen csak megígéri a tanítványoknak, így nekünk is a Szentlelket. Nem mondja, hogy ha jók lesztek, elküldöm nektek a Szentlelket. Ha már megérdemlitek, és méltók lesztek rá, akkor megkapjátok. Nem. Mert pont fordítva van: nem tudunk jóvá válni a Szentlélek nélkül. Nem érdemeljük meg, nem vagyunk rá méltók, hanem az Atya és a Fiú Isten egyszerűen csak elküldi, nekünk ajándékozza a Szentlelket, hogy legyen a közbenjárónk, a szószólónk és a vigasztalónk. És ez azt jelenti, hogy az üdvösségünk, és egyáltalán a boldogulásunk nem csupán a mi harcunk, a mi egyszemélyes, magányos küszködésük. Mert Jézus nem hagyja árván, kiszolgáltatottan egyetlen tanítványát sem, hanem a Szentháromság Isten nálunk sokkal nagyobb elszántsággal és erővel küzd értünk.

Jézus azt mondja, hogy a világ nem látja, és nem ismeri a Szentlelket, és nem látja Őt sem. Az Otthonban az egyik lakónk, Ili néni újra és újra felvetette a bibliaórán, hogy mindaz, amiről a Bibliában szó van, az régen történt, de mi van most? Hol van most az Isten, hol van Jézus? A többi résztvevő pedig minden alkalommal elmondta, hogy Isten csodái ma is minden nap történnek. A hívő ember szeme kinyílik arra, hogy az Isten jelen van a Szentlélek által, és látja, hogy működik és cselekszik. Az a görög ige, amit itt olvasunk, a theoreó (ebből származik a teória szavunk), ami nem csak azt jelenti, hogy lát, hanem azt is, hogy szemlél, néz, figyel, megvizsgál. Magyarán Jézus tanítványainak az érzékei kiéleződnek Jézusra, és ez meghatározza az egész életről és a világról szóló nézeteiket.

Ezért mondja azt Jézus, hogy a Szentlélek nem csak körülöttünk, és mellettünk és közöttünk van, hanem bennünk. Ez az, amit fel sem foghatunk. Az Isten Lelke, a világ Teremtőjének és Fenntartójának Lelke, akinek minden szívdobbanásunkat köszönhetjük, aki a világegyetemet alkotta és ma is tágítja, hajlandó belém és Beléd költözni. És világrengető hatalmát visszafogva, szelíden, hozzánk igazodva, a mi tempónkat követve munkálkodni bennünk. Ugyanazzal a szelídséggel, amellyel Jézus Krisztus végezte megváltó küldetését a földön.

A célja pedig nem más, mint hogy éljünk. Igazán éljünk, bőségesen, teljes és igaz boldogságban, virulóan, örökké, a Szentháromság szeretetközösségében.

Végül, az igeszakaszunk utolsó versével visszaérkezünk oda, ahonnan elindultunk. Egyedül nem lennénk képesek a jóra. Hogy önmagunktól hova jutunk, azt jól láthatjuk az első bűneset, meg Káin és Ábel, az özönvíz, és Bábel tornyának a történetéből. Vagy elég bekapcsolnunk a tévét, és megnéznünk a híradót. A Szentlélek közbenjárásával, pártfogásával és vigasztalásával azonban a sötétségünkbe - lassan és megmagyarázhatatlanul - világosság költözik. A káoszból rend születik. Az ige és a szentségek a Szentlélek erejével munkálkodnak bennünk. És valósággá válik bennünk is az, amiről Jézus beszél: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”

Mindezeket végiggondolva: Pünkösd ünnepe a reménység ünnepe. Hogy nem vagyunk magunkra utalva, hanem a kegyelmes és hatalmas Istennel együtt járhatjuk végig a földi életünk útját a mennyország felé. Lehet bármilyen sötét, lehetnek bármilyen ijesztő és félelmetes útszakaszaink, tudhatjuk, hogy Ő minden pillanatban pártfogol, és amikor kell, megvigasztal Szentlelkével. Mert a Seregek Ura áll mellettünk és a hátunk mögött, és Ő küzd értünk minden seregével együtt életünk minden pillanatában. Így válik valósággá Jézus feltámadásának minden áldott következménye a mi életünkben is, a Tiédben, és az enyémben. A mi családunkban, a mi közösségünkben, a mi gyülekezetünkben. Ámen.

Jézus kezébe kapaszkodni

Amikor Exaudi vasárnapján magunkba nézünk és bűnbánatra készülünk, figyeljünk Pál apostol szavaira: Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. (2Tim 2, 1).

       Hat hete ízlelgetjük Jézus feltámadásának az erejét életünkben. Vajon mire indított ez bennünket az elmúlt héten? Miben erősödtünk meg az elmúlt héten? Jézus kegyelmébe kapaszkodtunk, és az Ő szeretetében merültünk el, vagy másfelé vágytunk, és más utakon jártunk? Hol, kinél kerestük az erőt, az örömöt, a reménységet és az elfogadottság érzését? Bíztunk-e Jézus ígéreteiben és szeretetében, hogy meghallgat, megbocsát, vezet és táplál minket, vagy inkább önmagunkba és másokba vetettünk bizalmunkat? Észrevesszük-e, hogy Jézus minden pillanatban küzd értünk? Felismerjük-e, hogy mennyi eszközt felhasznál azért, hogy megmaradjunk szeretetében? Vajon hisszük-e, hogy Jézus még a szorongattatásban, kilátástalanságban és megpróbáltatásban is a javunkat akarja, Szentlelkével megerősít, és értünk, üdvünkért cselekszik?

A kép forrása: https://www.radiodresden.de/beitrag/aus-scheitern-stark-werden-600104/

Az igehirdetés alapigéje: 2Tim 2, 1-17a

¹Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van. ²És amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek. ³Vállald velem együtt a szenvedést, mint Krisztus Jézus jó katonája. ⁴Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. ⁵Ha pedig versenyez is valaki, nem nyer koszorút, ha nem szabályszerűen versenyez. ⁶A fáradozó földművesnek kell először a termésből részesülnie. ⁷Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.

⁸Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, ⁹amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő. Az Isten igéje viszont nincs bilincsbe verve. ¹⁰Ezért tehát mindent elviselek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel.

¹¹Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. ¹²Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. ¹³Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja.

¹⁴Ezekre emlékeztesd, és az Isten színe előtt bizonyságot téve kérd őket: ne folytassanak haszontalan szóharcot a hallgatók romlására. ¹⁵Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság igéjét. ¹⁶A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, ¹⁷és szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély.

Egy nagyon személyes levélből olvastunk egy részletet. Pál apostol második Timóteushoz írt leveléből. Egy lelki apa gyámolító, bíztató levele lelki fiának. És belekerült a Szentírásba. Mert bár ez egy személyes levél, mégis mindannyiunkat bátorítani tud a hitünkben, és lelket önt belénk is nehéz helyzeteinkben.

Amikor Pál apostol megírta ezt a levelet, Timóteus folyamatosan nehézségekkel küzdött az efezusi gyülekezet élén. Nem volt elég, hogy újra és újra fellángolt a keresztényüldözés, a gyülekezeten belül is állandóan problémák merültek fel, ráadásul „szentségtörő, üres fecsegők” zaklatták Timóteust. Ebben az időszakban már nem a gyülekezetek csodálatos születését élte át, hanem a már meglévő fiatal efezusi gyülekezet gyermekbetegségei gyötörték. Ezért – nagyon bölcsen – lelki atyjához, Pálhoz fordult segítségért, támogatásért.

Pálnak sem volt rózsás a helyzete. Börtönben sínylődött, nem folytathatta misszióját – legalábbis fizikailag, ráadásul sokan elfordultak tőle. Mégis elképesztő erővel önt lelket Timóteusba, és mindenkibe, aki csak levelét nyitott szívvel olvassa. Pál apostol ugyanis nem kicsinyli le Timóteus küszködését, de azt sem engedi, hogy lelki fia elmerüljön az önsajnálatban. Együtt érez vele, és aktivizálja. Nem túlélésről és vegetálásról beszél neki, hanem elszánt küzdelemről.

De Pál is tudja, hogy ehhez nem elég az emberi szándék, az emberi erő. Hanem a keresztyén ember elszántsága és ereje, a szenvedést is vállaló elkötelezettsége az Istentől származik. ⁸Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom, ⁹amelyért még bilincseket is viselek, mint egy gonosztevő – írja Pál. A mi erőnk nem önmagunkban van. A mi erőnk Jézus Krisztusban van, aki feltámadt a halálból, és a mi Urunk és Szabadítónk akar lenni. A reménységünk pedig az, hogy Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. ¹²Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is.

Pál apostol tehát arra hívja Timóteust, és vele együtt minket is, hogy megpróbáltatásainkra és küzdelmes helyzetünkre a Húsvét fényénél tekintsünk rá. Annak tudatában, hogy a feltámadott Jézus él, és a Szentlélek által velünk van. Ahhoz hasonló ez, mint ha felmennénk egy magas hegycsúcsra, és onnan megnézhetnénk, hogy igen, völgyek mélységén kell keresztül mennünk, folyókon kell átkelnünk, és meredek hegyeken kell felfelé másznunk, de csodálatos célunk van, amelyet elérhetünk, mert van túravezetőnk, aki ismer minden akadályt, és vele együtt leküzdhetjük mindet.

Testvéreim, Jézus nem vezet meg, hanem vezet minket - az üdvösség útján. Nem hallgatja el előlünk, hogy az Ő útján nemcsak öröm, hanem szenvedés is van. De nem egyedül küzdünk, hanem belekapaszkodhatunk Jézus kezébe. És mire megérkezünk, már jól ismerhetjük Őt... Ámen.

Az ima ajándéka

Albrecht Dürer: Imádkozó kezek

Amikor Rogate vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, figyeljünk Jézus szavaira: „Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16, 24)

Vajon hisszük-e, hogy Jézus teljes életet és teljes örömöt szán nekünk? És hisszük-e, hogy ez a teljes élet és teljes öröm, Tőle jön, vagy máshol keressük? Gyökössy Endre igyekezett mindig felhívni a figyelmet arra, hogy a keresztyén ember öröme a húsvéti öröm. Olyan öröm, ami elvehetetlen. Végső, mindent legyőző öröm. Ezért a keresztyén embernek nem kell mindig és mindenhol mindenféle örömökre vadászni, az örömöt hajkurászni. Mert van örömhírünk: az Isten szeretetéről, a megváltásról, a halál legyőzöttségéről és az élet győzelméről. És csak ez az örömhír tud teljes örömöt ajándékozni nekünk.

Van örömhírünk, de vajon mire indított bennünket ez az örömhír az elmúlt héten? Tudtunk-e az Istenben bízni? Tőle vártuk-e a boldogságunkat és boldogulásunkat? Kértük-e Tőle boldogságunkat és boldogulásunkat? És vajon megnyílt-e a szívünk embertársaink felé, amikor imádkoztunk?

Az igehirdetés alapigéje: 1Tim 2, 1-6

Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. ³Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, ⁴aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére. ⁵Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, ⁶aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében.

Már a Húsvét utáni 5. vasárnapot ünnepeljük, és még mindig nem fogytunk ki abból, hogy Jézus feltámadásának a csodálatos következményeit keressük az életünkben. Figyeltünk már az öröm és az éneklés lehetőségére, ma pedig az imádság ajándékával foglalkozunk.

            Mai igehirdetési alapigénkben Pál apostol arra kéri Timóteust és az efezusi gyülekezetet, hogy tartsanak „könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért”, hogy a keresztyének nyugodt és csendes életet élhessenek „teljes istenfélelemben és tisztességben”. De nagyon fontos megértenünk, hogy az imádság nem egy feladat, amit Isten kiad nekünk, hanem ajándék. Óriási lehetőség, amiért mi az égvilágon semmit nem tettünk, hanem Jézus készítette el nekünk, és Ő szenvedett meg érte.

            A mai igékben legalább két döbbenetes kijelentésre rácsodálkozhatunk. Az egyik Jézus szava a vasárnap evangéliumából. Azt mondja Jézus: ²⁶Azon a napon az én nevemben kértek, és nem mondom nektek, hogy én kérem majd az Atyát értetek, ²⁷hanem maga az Atya szeret titeket, mivel ti szerettek engem, és hiszitek, hogy én az Istentől jöttem. Ez azt jelenti, hogy Jézus beviszi a tanítványait, bevisz minket a Szentháromság Isten szeretetközösségébe. Ő az út az Atyához. Megfogjuk Jézus kezét, és Ő bevezet minket a Szentháromság közösségébe. És onnantól kezdve, amíg csak Jézuséi vagyunk, élvezhetjük az Szentháromság Isten szeretetközösségét. Benne lehetünk, tagjai, részesei lehetünk az Isten szeretetközösségének. Ezért nincs szükségünk semmiféle gurura vagy közvetítőre ahhoz, hogy Istennel beszélgessünk, mert Jézus a mi közbenjárónk, aki odavisz minket az Atyához.

            A másik megrendítő kijelentés a Timóteushoz írt levélből ezt a gondolatot folytatja: ⁵Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, ⁶aki váltságul adta önmagát mindenkiért tanúbizonyságként a maga idejében. Figyeljük meg, Testvéreim, hogy itt, amikor Pál apostol a martyria, vagyis a tanúságtétel szavát használja, akkor nem a tanítványok tanúságtételéről beszél, hanem Jézus tanúbizonyságáról. Arról, hogy Jézus az Ő kereszthalálával bebizonyította a szeretetét. Bebizonyította azt, amit olvasunk a textusunk 4. versében, hogy „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére”. Istennek az a vágya, hogy Vele éljük az életünket itt a földön, és megoszthassa velünk az örökéletet a mennyországban. És ezt teljes bizalommal vonatkoztassuk mindannyian magunkra! Isten azt szeretné, ha Vele élném át az életem minden napját, és arra vágyik, hogy velem töltse az öröklétet.

            Erről az alapról indulhatunk az imádság felé. De mivel az Istennel való beszélgetés ajándéka elképesztően gazdag téma, ezért most leszűkítem arra, amiről a mai textusunkban Pál apostol ír: Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, ²a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. ³Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.

            Nyugodt és csendes életet (biosz, tehát a földi életünk) élni teljes istenfélelemben: sokunk vágya ez. A világ mégis mindig más irányba akar kényszeríteni bennünket. A levél íródásának idején a keresztyénüldözés akadályozta meg, hogy a hívők csendes és nyugodt istenfélő életet élhessenek. Ma a korszellem és a társadalmi elvárások teszik velünk ugyanezt. Építsünk minél nagyobb karriert, éljünk át minél több élményt, jussunk el mindenhova, ismerjünk minél több embert, mutassuk meg mindenkinek, hogy kik vagyunk, és milyen nagyszerű dolgokat teszünk és birtokolunk. Minél nagyobb tempóban éljük az életünket, annál fontosabbnak érezhetjük magunkat, annál értékesebbnek érezzük az életünket. A korona vírus miatti karantén azonban talán sokak számára megmutatta, mekkora értéke lehet a nyugodtabb, eseménytelenebb, korlátozottabb életnek. Mélyebben megélhetjük a kapcsolatainkat és a tevékenységeinket, ha van idő együtt lenni, és van elég idő a tevékenységeinkre. De ehhez sok másról le kell mondani. Na, ez az, ami a mai ember számára idegen és ijesztő.

Amikor a szentíró arra kéri Timóteust, és vele együtt arra hívja az egész efezusi gyülekezetet és minket is, hogy imádkozzanak a királyokért és feljebbvalókért, akkor ezt az egész problémát nagyobb összefüggésbe helyezi. Nem vagyunk tehetetlenek, mert Isten nekünk ajándékozta az imádság lehetőségét, és Jézus megszenvedett a bizalmunkért. Igen, észre kell vennünk a világi és a hívő élet konfliktusát, értenünk kell a feszültség okát, de látnunk kell azt is, hogy a mindezek feletti hatalom Isten kezében van, és Ő szívén viseli minden ember sorsát. Minket, hívőket pedig arra hív, hogy bátran kérjünk, bátran könyörögjünk a változásért.

 

Nagy ajándékunk van, Testvéreim. Éljünk az imádság ajándékának lehetőségével! Ámen.

 

Szabadon - a teljes valóság bizonyosságában

A kép forrása: http://igemorzsa.hu/gyerek_oldal/biblia-tanulmany/III.evfolyam/IV.negyed/kicsi/03.html

     Amikor Cantate vasárnapján magunkba nézünk, és bűnbánatra készülünk, fontos tudnunk, hogy minden bűnünk gyökere az, hogy elszakadunk Istentől. Eltávolodunk az Ő szeretetétől és kegyelmétől. Elfelejtkezünk arról, hogy mi mindent tett értünk, hogyan emelt fel bennünket a bűn jövőtlenségéből, hogyan hozott ki bennünket a sötétségből, és adott új kezdetet, reményteljes jövőt, életet nekünk.

         Ez a felejtés képes visszarántani, vagy szép lassan visszahúzni bennünket a reménytelenségbe. Elveszíthetjük életünk középpontját, és újra azon kapjuk magunkat, hogy csak kóválygunk, mert nem halljuk a jó Pásztor hangját. Pedig a jó Pásztor életét adta értünk, és egyetlen célja, hogy életet, teljes és örök életet adjon nekünk.

     Vajon az elmúlt héten jelen volt-e a gondolatainkban a szent emlékezés, vagy a hanyatlást hozó felejtés uralt bennünket? Vajon a szavaink, az énekünk Szabadítónkat, Megváltónkat hirdette, vagy elveszettségünkről tett tanúbizonyságot? A Szentlélek adjon nekünk készséget arra, hogy felismerjük, ha eltévelyedtünk, és szüljön vágyakozást bennünk a jó Pásztor után!

Az igehirdetés alapigéje: ApCsel 16, 25-34

25Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. 26Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. 27Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. 28Pál azonban hangosan rákiáltott: „Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!” 29Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; 30majd kivezette őket, és ezt kérdezte: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” Ők pedig így válaszoltak: 31„Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” 32Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. 33Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. 34Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.

          Pál és Szilász börtönben ülnek. És most ne egy EU-komfortos börtönre gondoljunk, hanem arra, hogy ez a két ember kemény botozás után kalodába zárt lábakkal ül a belső börtön sötétségében. Ahelyett, hogy missziói munkájukat folytathatnák, és Jézus Krisztust hirdetnék Filippi lakosainak.

         És mégis: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent.” És itt most tényleg ne valami szomorú, panaszos éneklésre gondoljunk, hanem dicsőítésre! Az eredeti szövegben itt a hümneó szó szerepel, ami magasztalást, dicsőítést jelent. Tehát miközben Pál és Szilász sajgó sebekkel tele, mozdulatlanságra kényszerítve, emberileg kilátástalan helyzetben a börtön mélyén ülnek, Isten magasztalják. Dicsőítik. Énekkel dicsérik.

        Csak azért lehettek képesek erre, mert tudták, hogy a teljes valóság sokkal több, mint amit fizikailag látnak és tapasztalnak. És az, ami jelen pillanatban történik velük, egy nagy történet kicsi, de fontos részlete.

       Néhány hónappal ezelőtt láttam egy csodálatos rövidfilmet. Mindössze 7 perces, mégis egészen felemelő. A címe: Az eltávolított fátyol. A film azt mutatja be, hogy mi is történik valójában a szentmisén, vagy az úrvacsorás istentiszteleten. Az történik, hogy az Isten jelen van. Szól, és cselekszik. Mielőtt a Sanctust énekeljük, mindig ezt imádkozzuk: „Az angyalokkal, az üdvözültek mennyei seregével, és a földön küzdő egész egyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged, és ujjongó énekkel hirdetjük szent neved dicsőségét”. Ez azt jelenti, hogy az istentisztelet liturgiájában a menny és a föld összeér. Mi csak azt látjuk, ami fizikailag látható a szemünk számára. De tudnunk kell azt, amit a kisfilm megmutat: Jézus jelen van. Megtöretett testét és kiontatott vérét adja nekünk. És amikor istentiszteletet vagy misét ünnepelünk, jelen vannak az angyalok és az üdvözültek mennyei seregei. És mindez azért történik, hogy átélhessük Isten hatalmas és irgalmas szeretetét.

        Pál és Szilász pontosan és biztosan tudták, hogy a teljes valóság sokkal több annál, mint hogy kalodába zárt lábakkal, megbotozva egy börtön mélyén ülnek. A teljes valóság ennél sokkal több. Mert Jézus velük van. Nemcsak ott és akkor, hanem „minden napon a világ végezetéig”. És lehet, hogy abban a pillanatban emberi számítás szerint úgy tűnt, hogy küldetésük vesztes ügy, Jézus számára minden lehetséges, és a leglehetetlenebb helyzetben is csodákra képes. Ezért magasztalták az Istent éjféltájban a börtön sötétségében, és nemsokára fizikailag is megtapasztalhatták azt, ami hitük által bizonyosság volt számukra. Mert „nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek”. Most már nem csak a lelkük, hanem a testük is szabad volt. Mégsem mentek sehova. Miért nem menekültek el? És miért nem menekült el a többi fogoly sem? Valószínűleg azért, mert a Szentlélek erre indította őket. Az viszont biztos, hogy ez megmentette egy ember életét. Sőt, nem csak az övét, hanem egész háza népének az életét. Hiszen ez a börtönőr minden nap és minden éjjel, amikor szolgálatban volt, hallhatta Pál és Szilász imáit és himnuszait, és amikor megértette, hogy a foglyok nem menekültek el, Isten iránta való szeretetére döbbent rá.

        Pál és Szilász börtönben ültek, de nyomorúságuk közepette is a hitükben éltek, Jézus jelenlétében és biztos vezetésében maradtak. Ezért még a börtönben ülve, kalodába zárva is énekeltek, és így Isten eszközeivé váltak a börtönőr megtérésében.

      Szükséges tovább magyaráznom? Vagy anélkül is világos, hogy mi is lehetünk szabadok a legkorlátozottabb helyzetünkben és állapotunkban is? Cantate vasárnapján adjunk időt magunknak és Istennek arra, hogy megértsük a teljes valóságot. Nem csak azt, amit a szemünk lát, amit fizikailag és racionálisan ebben a pillanatban felfoghatunk, hanem azt, amit Isten jelenléte és cselekvése jelent számunkra. Hogy itt van velünk, és a neve Szabadító. Ámen.

Az eltávolított fátyol: https://www.youtube.com/watch?v=dLaDuGw-7gc